Tizenkét irracionális gondolat

Az előző számban öt irracionális gondolatról írtam, melyek rendszeresen keserítik életünket. Alább következik a folytatás:

6. „Egyszerűen elviselhetetlen, ha nem az történik, amit én akarok. Az élet igenis legyen fair.”

Tényleg, hogy képzeli a világ, hogy nem az elvárásunknak megfelelően zajlik? Meg meri engedni magának, hogy másképp történjen, mint ahogy elterveztük? Azt hiszem, ezt senki sem gondolja komolyan. Mégis az esetek nagy részében kimozdulunk az egyensúlyunkból, ha a dolgok nem elképzeléseink szerint alakulnak. Ezekben a helyzetekben tudatosítsuk magunkban, hogy vágyaink, törekvéseink csak számunkra tűnnek a leghelyesebbnek (vagy számunkra sem), ezért nem kényszeríthetjük rá senkire az akaratunkat, hogy a mi kedvünkért meggyőződése ellen cselekedjen. Mindenki élhet a saját szabadságával, tehet, amit jónak lát. Senkitől sem várhatjuk el, hogy a mi szájízünk szerint viselkedjen. Nem vagyunk mindentudó lények, így nem látjuk át, mi mozdítja előre a világot. Sőt egoizmusunk folyamatosan beszennyezi szándékainkat. De tegyük fel, éppen tényleg helyes irányba haladunk, és mégis akadályba ütközünk. Pontosan az bizonyítja a helyes cél felé haladásunkat, ha el tudjuk fogadni az akadályt. Isten is szabadon hagyó, ő ismeri igazán, mi lenne helyes, mégis megengedi, hogy akár annak ellenében cselekedjünk. Isten semmit sem vár el tőlünk, nekünk adja szeretetét és bölcsességét, éljünk vele belátásunk szerint. És, ha Ő, akinek egyáltalán joga lehetne elvárni valamit, hiszen Ő általa létezünk, nem támaszt elvárásokat, szabadon enged, akkor mi, emberek miért keserítjük meg életünket elvárásokkal? Jézus Krisztus, Isten fia is lemondott saját kívánságáról, s az Ő példáját kéne követnünk: „Atyám, vedd el tőlem ezt a keserű poharat, de mindemellett ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd.”

7. „Az érzelmeinket és ezek zavarait külső események okozzák, ezért alig, vagy egyáltalán nincs befolyásunk rájuk. A többi embert és a világot kell rávenni arra, hogy szépen bánjanak velünk, hogy boldogok legyünk.”

Így megfogalmazva teljesen egyértelmű, hogy irracionális. Hogyan lehet az, hogy a felidegesíteni, dühíteni, stb. kifejezések léteznek? Az érzelmi életünkért csakis mi vagyunk felelősek. A külvilág befolyása akkora lesz ránk, amennyit megengedünk neki. Ha nem akarjuk, nem fognak zavart okozni bennünk környezetünk eseményei. Belsőnk történéseit mi irányítjuk. Ahogy Krisztus tanítja: „A test világa a szem, ha a szemed ép, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, egész tested sötét lesz.”

Képesek vagyunk bebeszélni magunknak, hogy a boldogságunk forrása kívül keresendő: például tárgyakban vagy személyekben. Ez a fajta ragaszkodás önállótlanná tesz minket. Függőség alakul ki. Ezután pedig belép a „nélkülözhetetlen” tárgy, személy elvesztésétől való félelem. Senki ne higgye, hogy mentes ilyen érzelmektől. Ragaszkodhatunk tárgyhoz: lakás, autó, ékszer, ruhák, stb., személyhez: szülő, gyerek, partner, stb. állathoz vagy növényhez is. Függeni tudunk a testi alkatunk jelenlegi állapotától, vagy éppen valamely ideáltól. Függhetünk egy vallási, politikai nézettől, társadalmi pozíciótól, életmódtól, foglalkozástól, hivatástól, lelki élményektől, sikerektől bármely téren. Képességeinkhez is ragaszkodhatunk, például írói vénánkhoz, vagy jó megérzéseinkhez. Pozitív és negatív tulajdonságaink is lehetnek ragaszkodásunk tárgyai. Tulajdonképpen ilyenkor saját magunkat azonosítjuk ezzel a függéssel, illetve annak tárgyával, így ha elveszítjük, azt éljük meg, hogy mi vesztünk el. A szellemi úton járó ember egyik fontos feladata egyre önállóbbá válni. Az önállóság magában foglalja az érzéseink, gondolataink és szándékaink külvilágtól való függetlenségét is. Fokozott figyelmet kellene fordítanunk erre a területre. Az elolvasott vagy meghallgatott tanítás csak akkor lesz a részünk, ha megértjük és szívünkkel is áthatjuk. Ha ez hiányzik, vagy csak az egyik van jelen, akkor függővé válhatunk a kísértőktől. A csak fejben létező tanítás szeretetlen cselekvéseket eredményez, a csak szívben lévő pedig balgákat.

8. „Elengedhetetlen, hogy a veszélyes és fenyegető helyzetek állandóan foglalkoztassanak, mert így óvhatjuk meg magunkat a meglepetésektől, és csírájában fojthatjuk el a problémákat. Jobb félni, mint megijedni!”

Épp az ellenkezője történik. A folytonos aggályoskodás egyre idegesebbé tesz. Ahelyett, hogy megoldásokat találnánk a felmerülő problémákra, egyszerre akarunk tíz-húsz más, jelen nem lévő, csupán potenciális (vagy még az sem) helyzetet kezelni. Hogy lehet kezelni egy helyzetet, ami nincs jelen? A jövőt nem ismerjük. Számolhatunk tetteink valószínű következményeivel, de egy elképzelésünk sem lehet szentírás. Az ismeretlenre nem lehet felkészülni agyalással. A felkészülés legjobb módja, ha egyensúlyba hozzuk önmagunkat. A szorongás rontja a figyelmet, így pontosan az annyira félt esemény bekövetkeztének jeleit észre sem tudjuk venni. Az aggodalom létbe hívja aggodalma tárgyát. A gondolatnak teremtő ereje van! Ezáltal a pozitív jövőkép, a nyugodt holnapvárás boldog perceket vonz hozzánk. A meglepetések pedig az élet ízét adhatják meg. Minden új helyzet új választ kíván tőlünk. A lemerevedés, a megrögzült szokások kellemetlenné tehetik a meglepetéseket. Aki rugalmasan áll hozzá minden eseményhez, az örül a meglepetéseknek. Igazándiból nem is éli meg annak, illetve annyiban igen, hogy minden pillanat kiszámíthatatlan. A teljes elfogadás alázatot szül. Az alázatos ember pedig semmin sem lepődik meg, igazodik a jelenhez, engedi rajta keresztülfolyni az eseményeket, részükké válik hozzátéve önmagát.

A szeretetben nincs félelem! A szeretet folyamatos áradás, együtt az élet folyamával. A szeretetteli ember nem ragaszkodik semmihez, így nincs mit elvesztenie, nincs mitől félnie. Amikor szeretet van bennem, akkor szabaddá válok. Ez a szabadság, függetlenség adja meg a félelemnélküliséget.

9. „Ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat, nálunk erősebb és hatalmasabb emberekre kell támaszkodni. Ők tudják, hogy kell túljárni az élet eszén.”

Ez a gondolat önállótlanná tesz minket, nem tanulunk meg küzdeni, elhagyjuk magunkat. Valóban kényelmes, ha mindent elénk tesznek, és semmiért sem kell megdolgoznunk. Viszont ettől el is tunyulunk, a helyzetmegoldó képességünk nem csak hogy nem fejlődik, de elkezd leépülni, mint ahogy egy szerv is sorvadásnak indul, ha nincs használatban. A „jótevőnk” nagyszerű emberré válhat, mivel helyettünk is igyekszik dolgozni, több szituációval találkozik, többet tanul meg kezelni. Ő száz százalékosan a földön fog állni, és erős lesz. Persze evvel kiváltja belőlünk a törekvés erősödését, hogy reá támaszkodjunk. Azonban a saját ügyeinket nem bízhatjuk másra, azokat azért kaptuk, hogy megoldásuk révén önmagunkat fejlesszük. A szellemi úton haladás folytonos tanulás. Ha életünk bármely területéről kivonulunk, annak igazgatását átadjuk másnak, fogyatékossá tesszük saját magunkat, lelki fogyatékossá válunk. Az alapképesség mindannyiunkban benne van. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindent egyaránt tökéletesen kell, hogy tudjunk csinálni. Csupán azt jelenti, hogy a lehetőségeinkkel tisztában legyünk, és minden életterületen aktívan alakítsuk világunkat.

10. „A múltunk formált ilyenné, ezért már késő a megváltozásra. Milliónyi esemény programozott be, és ma azok vagyunk, amivé váltunk. Nem bújhatunk ki a bőrünkből.”

A velünk történt események különböző emléknyomokat hagytak bennünk. Ezek mind-mind tapasztalatok az életről. Megtanultuk és alkalmazzuk őket. Az ember sok mindent tanul, és ennek egy nagy részét el is felejti; az új információ kiszorítja a régit. A korábban tanultak új megvilágításban már nem érvényesek, ezért lecseréljük őket. Ezt tesszük minden nap, főként intellektuális szinten. Az élettapasztalatok is tanult tapasztalatok, vagyis megváltoztathatóak. Semmi sem örök a világban, az élet folyamatos változás. Miért pont a hitrendszereink lennének állandóak? Miért kéne pont ezeknek változatlanul fennmaradniuk? A nem megoldott problémáink valóban befolyással bírnak a jelenre, de mi teremtettük ezt a helyzetet. A változtatás kulcsa is az élet minden pillanatában nálunk van. Odafigyeléssel, erős önvizsgálattal és némi kegyelemmel túlléphetünk ezeken a megrögzöttségeken. Azzá válunk, amivé alakítjuk magunkat.

11. „Természetes, hogy mások szenvedései kiborítanak. Szívtelenek és ridegek lennénk, ha nem szörnyülködnénk mások szenvedésein.”

Azt hiszem, senki sem szeretné, ha a sebész műtét közben amiatt nem tudna koncentrálni, mert kibukna, hogy milyen szörnyű baleset érte a keze alatt lévő beteget. Az együttérzés nem jelenti azt, hogy együtt panaszkodunk a másikkal. Ezáltal nem hogy megnyugtatnánk, de még tovább növeljük szenvedéseit. Amikor lemászunk mellé a gödörbe, ezzel az esélyét is elveszítjük, hogy objektíven rálássunk a helyzetre, amiben a szenvedő van. A segítség az, ha megértjük a fájdalmát, átérezzük a probléma súlyát, és nem érzelmi érintettségből, hanem minden szempontot figyelembe véve, befolyásmentesen nézünk rá a szituációra. Megoldásközpontúan gondolkozzunk, problémaközpontúság helyett. A társadalmi szokás szerint az együttérzés kimerül abban, hogy szörnyülködünk egyet a másik helyzetén, és ezzel részünkről az ügy letudva. Belegondoltunk valaha abba, hogy így a világ nyűgeit gyarapítjuk a szeretet ellenében? A Földnek nincs szüksége még egy boldogtalanság érzésre, sokkal inkább egy javulást kereső viselkedésformára. Amikor mások javát keresem, azt kell szem előtt tartanom, mi segíti elő fejlődését a szabadság felé. Akár sírhatunk is vele együtt, ha ez szükséges a megoldás előremozdításához, de nem úgy, hogy közben elveszünk a problémában.

12. „Könnyebb a megszokott módon tenni a dolgokat, mint új feladatokat felvállalni. Járt utat járatlanért el ne hagyj!”

Az élet állandó változás. Ez már szerepelt fentebb, de nem lehet elégszer leírni, elmondani. Az új helyzetek új megoldásokat kívánnak. Ezek által változunk, szerzünk tapasztalatokat. A szituációk addig üldöznek bennünket, míg a helyes kezelési módot vagy módokat meg nem tanuljuk. A fejlődés soha nem áll le. Lehetőségünk van mindig újabb és újabb képességek elsajátítására, illetve az azokban való tovább lépésre. A járt út sok esetben megfelelő, de a járatlan többször helyes. Már csak azért is, mert a tudatosság fokozódásával, ami a szellemi úton való haladás egyik jele kell, hogy legyen, a régi helyzetkezelési módjaink is új értelmet nyerhetnek, mélyebb szinten élhetőek meg. Ezáltal már eleve egy másik módszerről beszélünk.

A szellemi úton járó emberek nagy része újító. Az elől haladók fáradtságos, ámde gyönyörű munkáját végzi. Ez a feladat csak úgy végezhető, ha leszámolunk irracionális gondolatainkkal. Akkor nem várjuk el senkitől, hogy elképzeléseinknek megfelelően cselekedjen, hogy értékességünket bizonyítsa; keressük a tökéletes megoldásokat, de nem görcsölünk rajtuk. Magunkba nézve, nem a múlton rágódva igyekszünk a legtöbbet kihozni magunkból. A fejlődésre összpontosítunk, és minden szituációban felismerjük ennek lehetőségét, ezért felelősségteljesen cselekszünk a jelenben.

A szellemi úton járást önmagáért a szellemi úton való járásért tegyük, ne az eredményekért! A szeretet, a bölcsesség és a szabadság közben fog megjelenni életünkben, mint kegyelmi ajándékok.

„Szabadságodban áll meggondolnod magad. 
Választhatsz másik jövőt, vagy másik múltat.”
Richard Bach

Nagyné Szili Zsuzsanna