Szeretet és bölcsesség – Karácsony a tudati lélek korában

Egy különleges korszakban vagyunk, amelyet a szellemtudomány úgy hív, hogy a tudati lélek korszaka. Az évkörön ugyanazok az ünnepek követik egymást évről-évre, amelyek azelőtt is léteztek, csak éppen ez a kor új követelményeket állít az ember elé az ünnepek átélésével kapcsolatban.

A karácsonyt definiálhatjuk úgy, hogy a szeretetnek és a bölcsességnek az ünnepe. A tudati lélek korszakában ez egy-két új aspektussal bővül. A tudati léleknek három alapvető jellegzetessége van: a kérdezés, a megértés és a tudatosság. A kérdésekre jött válaszokat meg kell érteni, és ezeket a válaszokat tudatosítva kell az embernek a mindennapi életben élnie. Az átlagember rendszeresen használja a szeretet és a bölcsesség szót, de ha rákérdeznénk, hogy mit is jelentenek pontosan ezek a szavak, akkor nagyon sok ember zavarba jönne. Az első lépés tehát a tudati lélek korszakában, hogy mindenkinek fel kell tenni saját magának a kérdést, hogy valójában mi is a szeretet és mi a bölcsesség. Hiszen ezeket a szavakat evidenciaként kezeljük, mindenki úgy érzi, hogy tudja, miről van szó, de ha elkezd rajta gondolkodni, akkor rájön, hogy nem is olyan egyszerű. Miután az ember föltette a kérdést, utána jöhetnek a válaszok, s ezeknek a megértése, az intellektuális feldolgozás. A bölcsesség és a szeretet megjelenésének új kritériuma tehát ebben a korban, hogy az igazi szeretet csak akkor tud megszületni, ha az ember előtte megérti, hogy mi is a szeretet, s az igazi bölcsesség is csak akkor tud megszületni, ha az ember előtte megérti, hogy mi a bölcsesség.

Krisztus előtt a bölcsesség felvétele öntudatlan folyamat volt. Az isteni bölcsesség az emberbe áradt, nem volt szükség tudatos együttműködésre, az isteni tudás egyszerűen átfolyt az emberen. A szeretetnek ugyanígy öntudatlanul engedte át magát az ember azáltal, hogy hozzákapcsolódott egy magasabb angyali lény, aki hordozta a tiszta szereteterőket. Most ez a folyamat is meg kell, hogy változzon, ami azt jelenti, hogy a bölcsesség és a szeretet felvétele is tudatossággal áthatott folyamat kell, hogy legyen. Ebben a korban nagyobb felelősség, nagyobb erőfeszítés és több munka hárul az emberre. A tudati lélek korszakában karácsonykor rá kell kérdeznünk, hogy mi a szeretet és a bölcsesség. Fontos, hogy a válaszokat megértsük, és a bölcsességet és szeretetet minél nagyobb tudatossággal valósítsuk meg a mindennapi életünkben. A kérdezést, a megértést és a tudatosságot ki kell terjeszteni a karácsony ünnepére is.

Miért mondhatjuk azt, hogy a karácsony a szeretet és a bölcsesség ünnepe? Tudjuk, hogy karácsonykor – erről az evangéliumok írnak – az emberek két csoportja értesült Jézus születéséről, és indult el az ő keresésére: a pásztorok és a mágusok. A pásztorokról tudni lehet, hogy ők teljesen egyszerű emberek voltak, a szívük tele volt szeretettel, tisztasággal, s nagyon erős kapcsolatban voltak a természet világával. A másik csoport, a mágusok, akiket hívnak királyoknak is, a bölcsesség és a tudás hordozói voltak, és ugyanilyen erős és helyes kapcsolatot alakítottak ki a természetfeletti világokkal. Ezért is hívják a szeretet útját pásztor-útnak, s a bölcsesség útját mágus-útnak a szellemtudományban. A tudati lélek korában hatalmas feladat áll minden egyes ember előtt: ennek a két útnak az egyesítése. Krisztus előtt ez a két út egymástól függetlenül haladt mint pásztor-út és mágus-út, a szeretet útja és a bölcsesség útja, és most az a feladat, hogy az ember ezt a két utat egyesítse. Ezért mondhatjuk, hogy a karácsony a szeretet és a bölcsesség ünnepe, hiszen az a feladat, hogy ezt a két utat a mai ember képes legyen harmonizálni egymással.

Nagyon érdekes jelentőséget kap a karácsony, hogy ha megvizsgáljuk Kelet és Nyugat viszonylatában ezt az ünnepet. Keleten van egy kulcsszó: a maja. Körülbelül a Krisztus előtti III–IV. ezredforduló táján terjedt el ez a szó Keleten, méghozzá azért, mert a keleti ember számára ekkor – egy folyamat eredményeképpen – megváltozott az, ahogyan a külvilágot tapasztalta. Egészen addig a Keleten élő ember a külvilágot lélekkel, szellemmel, isteni erőkkel áthatottnak élte meg. A Krisztus előtti harmadik évezred körül ez a tapasztalás kezdett eltűnni, elsorvadni, és kialakult a maja-tan, az illúzió-tan. Lassan kiveszett a tapasztalásból a szellemiség, ahogy egyre inkább látták, hogy a külvilágot már nem képesek szellemmel és isteni erőkkel áthatottan látni. A külvilág üresnek és értéktelennek látszott, mert szellem nélkülivé vált. A maja-tannak a mai értelmezése nem helyes, hiszen a legtöbb keleti könyvben azt olvashatjuk, hogy ez azt jelenti, a külvilág nem valóságos. A maja-tan alatt azonban eredetileg nem azt értették, hogy a külvilág nem létezik, hanem azt, hogy amilyen módon az ember a külvilágot tapasztalja, illúzió, hiszen már nem látja, hogy az át van hatva szellemiséggel, isteni erőkkel.

A nyugati ember ugyanilyen szellem-nélkülinek, Isten-nélkülinek éli meg a saját belső világát. Számára a külvilág valóság, a természetet valóságosnak tapasztalja, viszont saját belső világát illúziószerűnek éli meg. Tehát a nyugati ember a fizikai világot megfoghatónak, létezőnek tapasztalja, de nem éli meg ugyanilyen valóságosnak a saját érzéseit vagy gondolatait. Keleten kialakult a külső maja, a keleti ember a külvilágot tartja majának, azért, mert nem észleli a külvilágnak a szellemmel és Istennel való áthatottságát, a nyugati ember pedig inkább a belső világát éli meg maja-szerűnek, mert nem éli, nem látja a gondolatainak, érzéseinek szellemmel való áthatottságát. A keleti ember a külvilágban kételkedik, a belső élményeit tartja inkább valósnak, a nyugati ember számára pedig a külvilág a realitás, és az érzéseiben, gondolataiban kételkedik inkább. És ami eltűnt a keleti ember számára a külvilágból, annak kéne megszületnie a nyugati ember belső világában. Ez a karácsony lényege, a születés misztériuma. Ennek persze több értelmezhetőségi rétege is van. Aminek meg kéne születnie a nyugati ember belső világában, az a szellemi, isteni erő, ami kihúzódott a keleti ember tapasztalása számára a külvilágból. Ezt a folyamatot egy fordított parabolaként rajzolhatnánk le. A parabola egyik oldalán van a földi világ. A keleti ember Krisztus előtt négy-ötezer évvel a földi világot Istennel áthatottnak élte meg, majd később a külvilág megszűnt számára szellemmel áthatottnak lenni. Volt egy olyan közbülső pont – az egyiptomi kultúrkorszakban és a görög-római korszak elején –, amikor az égi világot, a csillagok világát élték meg az emberek szellemmel és Istennel áthatottnak. Most, a tudati lélek korszakában a parabola másik végén vagyunk, ugyanis azt, amit régen a keleti ember a természetben látott, s amit aztán később az egyiptomi és a korai görög ember látott a csillagok világában, most megint a földön kell megtalálni, csak belül, az ember saját belső világában.

A tudati lélek a léleknek a legmagasabb része, s a lelki funkciók közül a gondolkodás köthető hozzá. A tudati lélek karácsonyán meg kellene születnie a gondolatvilágban ugyanannak a szellemi erőnek, amit a régi, Krisztus előtti ember a természet világában, majd a csillagok világában tapasztalt. Rudolf Steiner így fogalmaz: „Az élő Krisztus erejét kell minden megismerésünkbe belevinni.” Tehát ha ez a születés, amiről a tudati lélek karácsonya szól, tényleg megtörténne, akkor minden egyes megismerési folyamat át lenne hatva a Krisztus-impulzussal. Így lesz a karácsony ténylegesen a születés ünnepe az ember számára. Ahogyan megszületett Jézus a betlehemi istállóban, ugyanígy kéne megszületnie a belső világunkban – először a gondolati világban – a szellemi erőknek.

Krisztus, a világkirály

Van egy, a karácsonyhoz kötődő szimbólum, a három király szimbóluma, és nagyon fontos, hogy ezt a jelképet feltöltsük lelki-szellemi tartalommal. A három király, a három mágus, akik meglátogatták Jézust, vitt magával egy-egy ajándékot. Mint tudjuk, a Biblia nagyon sok helyen szimbolikusan fogalmaz, minden valós esemény mögött van valami fontos analógia. Mit jelent a három király és a három ajándék? A három Krisztus előtti korszakot, amelyek felkészítették az emberiséget Krisztus eljövetelére. Ez az első három kultúrkorszak az indiai, a perzsa és az egyiptomi. És ha így fogjuk fel, a három király, a három korszak mintegy tiszteletét teszi Jézus előtt, aki a negyedik kultúrkorszak szülötte.

A hármasságról eszünkbe kell, hogy jusson egy másik hármasság is, a lélek három alapereje, az akarat, az érzelem és a gondolat. A három király jelenti ezt a három alaperőt is. Az egyik király azt az áhítatos érzést jelképezi, amellyel a szellemi világ felé fordultak az emberek az első kultúrkorszakban, az ős-indiai kultúrkorszakban. A második a bölcsességgel teli gondolkodást, amelynek a legnagyobb képviselője Zarathusztra volt, az ős-perzsa kultúrkorszak megalapítója. A harmadik király a gyógyító akarat, amely az egyiptomi kultúrkorszakban jelent meg. Az érzés, az akarat és a gondolat megnyilvánul a három ajándékban is, a tömjénben, az aranyban és a mirhában. A tömjén az, ami a szellemiek felé megnyíló érzésvilágot szimbolizálja, a szellemi világ felé forduló érzést az áldozatban felszálló tömjénben kell keresnünk. A bölcsességgel teli gondolkodást az arany szimbolizálja – az arany a Nap féme –, a gyógyító akaratot pedig a gyógyításra is igen gyakran használt mirhában fedezhetjük föl. Fontos, hogy magunkban összekössük ezt a hármasságot, a három királyt, mint a három kultúrkorszak szimbólumát és a három lelki alapelv szimbólumát, valamint a három ajándékot, melyek szintén a három alapelvvel függnek össze.

A régi misztérium-iskolákban, ha eljátszották a három király történetét, az életkoroknak és a színeknek is jelentősége volt. A tömjént hozó királyt mindig egy idős ember játszotta, méghozzá kék ruhában. Az aranyat hozó király az élete delén lévő férfi volt, és vörös ruhát hordott, a mirhát hozó király pedig fiatal fiú volt, zöld ruhában. Nem véletlen, hogy ezeket a színeket párosították a három királyhoz, érdemes ezen jobban elgondolkodni.

Király	Ruha színe	Ajándék	Kultúrkorszak	Lélek alapereje
aggastyán	kék	tömjén	ős-indiai	áhítatos érzés
deli	vörös	arany	ős-perzsa	bölcs gondolkodás
ifjú	zöld	mirha	egyiptomi	gyógyító akarat

A királyok, mint tudjuk, egy csillagot követve jutnak el Jézushoz. (Ez a csillag Zarathusztrát is szimbolizálja, akinek a neve azt jelenti, hogy arany csillag.) A lélek három alapereje, az akarat, az érzés és a gondolat, ha egységbe kerül, ha harmonizálódik egymással, akkor létrejön valami új, megszületik valami új az ember lelkén belül. A három király együtt adja ki az igazi királyt, az akarat, az érzelem és a gondolat együttese és harmóniája által születik meg a magasabb ÉN az ember lelkében. A cél az, hogy az ember megteremtse a belső királyságot, megszülessen a bennünk lévő királyság. Ez csak akkor történik meg, ha a lélek három alaperejét, az akaratot, érzést és gondolatot összhangba hozzuk egymással. Nem szabad, hogy valamelyik domináns legyen, mindháromnak ugyanakkora szerep kell, hogy jusson az ember lelki életén belül.

Vizsgáljuk meg a királyok három fő szimbólumát. A korona, amelyet a fejre tesznek, a gondolatvilágot jelenti. A palást, ami a törzset fedi elsősorban, a ritmikus rendszerrel függ össze, az érzésekkel, az érzelemvilággal. A harmadikat, a jogart, a kezében tartja a király – a kéz és a végtagok az akaratvilággal állnak összefüggésben. Tehát a korona, a palást és a jogar, az igazi király három attribútuma, tulajdonképpen a gondolat-, az érzelem- és az akaratvilág harmóniáját jelképezi. Máté evangéliumában is olvashatjuk, hogy amikor Jézust gúnyolják, és a zsidók királyává avatják, akkor három dolgot adnak neki: töviskoronát tesznek a fejére, bíborpalástot dobnak rá, és nádpálcát adnak a kezébe.

A három király, a három lelkierő egységéből születik meg bennünk az igazi belső királyság. Úgy is mondhatnám, hogy ha a három király egyesül bennünk, akkor egy magasabb egység révén megszületik bennünk a negyedik király. Ez a negyedik király tulajdonképpen minden emberben ott van, csak nagyon komoly változásokon megy keresztül, át kell mennie három lépcsőfokon.

Az első fokozat az, amikor Heródesként jelenik meg a bennünk lévő negyedik király. Heródes egyfajta ellenkirály. A három király ellen dolgozik, az önálló gondolkodás helyett a dogmát közli az írástudók felé, érzelemvilágát a kegyetlenség tölti ki, az akarati impulzusait pedig az ellenerők sugallják (gyermekgyilkosságok).Steiner első misztériumdrámájában is megjelenik a negyedik király első szintje Retardus néven. Retardus azt jelenti, hogy lassító, hátráltató, akadályoztató. Azt akadályozza, hogy a szellem ereje által a három lelkierő harmonizálódjon bennünk. Mondhatnánk úgy, hogy a negyedik király először úgy jelenik meg bennünk, mint gonosz király, aki a Bibliában Heródesként jelenik meg.

A következő fokozattal kapcsolatban Goethe egy szép meséjéből hivatkoznék egy részletre. Egy föld alatti sziklatemplomban az arany, ezüst és érckirályhoz egy negyedik király is csatlakozik, akiben a három fém egyenlőtlenül keveredik, ez a negyedik király a kevert király. A kevert király és a három király közt egyfajta ellentét van. Ez többek között abban is kifejeződik, hogy amikor a negyedik király áll, akkor a három király ül, és amikor a kevert királynak nevezett meseszereplő leül, akkor feláll a másik három király, tehát mindig ellentétes a mozgásuk. A kevert király azt az állapotot jelképezi, amikor az ember nem uralkodik a saját lelki erőin, hanem azok uralkodnak rajta. Itt már nem annyira tragikus a helyzet, mint az első állapotban, a gonosz király állapotában. Ez már egy tisztább fokozat, viszont itt az ember még nem képes uralni a lelki folyamatait.

A harmadik fokozat, ahová el kellene jutnia a bennünk lévő negyedik királynak, a kereső király, amely Artabán alakjában jelenik meg. Van egy történet, amely szerint a három királyon kívül egy negyedik király, Artabán is elindult Jézus keresésére, de lekésett arról, hogy a Szent Családdal találkozzon. Három nagyon szép ajándékkal indult el, hogy ezeket Jézusnak átadja, de későn érkezett oda. Ahogy tovább kereste Jézust, a három ajándék is szép fokozatosan elfogyott, mert mindig olyan helyzetbe került, ahol úgy döntött, hogy az egyik ajándékról szeretetből lemond, átadja valaki másnak. Élete végén mégis csak létrejön a találkozás Jézussal, illetve egészen pontosan akkor már nem Jézussal, hanem Krisztussal találkozik, a Golgotai Misztérium megtörténtekor. Nagyon szép a szimbólum – a negyedik király eredetileg Jézus születésére akar odaérni, de a Golgotai Misztériumra ér oda – Jézust keresi, de Krisztust találja meg. A történet végén válik világossá, hogy ő tulajdonképpen nem Jézust, hanem Krisztust kereste – ő jeleníti meg a Krisztus után epekedő lelki erőket. A negyedik király minden egyes emberben ott van a lelkünk három alaperejének egy magasabb egysége révén, csak át kell, hogy menjen ezen a három fokozaton. Az első fokozat a gonosz király, akit Heródes testesít meg, a második a kevert király, akit Goethe meséjében találhatunk meg, a harmadik szint pedig a kereső király, Artabán. Ide kell eljutni, hiszen a kereső király az, aki megtalálja Krisztust. Artabán, a kereső király az, aki megtalálja az igazi királyt, Krisztust, akit úgy is hívnak, hogy világ-király, a világ, a létezés királya.

Az igazi, negyedik királyság eléréséhez le kell győznünk magunkban a gonosz királyt, a kevert királyt, és kereső királlyá kell válnunk, mint Artabán, s ugyanolyan kitartással, lelkesedéssel és akaraterővel, sokszor lemondással kell keresnünk az igazi királyt, Krisztust.

Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, Krisztus nem is világ-király, hanem pap-király, hiszen a pásztorok és a mágusok útját egyesíti magában. A pásztorok útja a papi út, hiszen ők szereteterőket hordoznak magukban, világszeretetet, a mágusok útja pedig a királyi út, mivel ők bölcsességet hordoznak magukban. Ezt a kettőt egyesíti magában Krisztus, mert ő egy személyben pap is és király is, a papok papja és a királyok királya. Hozzá vezethet el a bennünk lévő kereső király.

A karácsonyfa üzenete

Van egy másik szimbólum is, ami szintén karácsonyhoz kötődik. Igaz, hogy a Bibliában nem olvashatunk róla, csak jóval később, több száz év múlva jelent meg, és teljesen összeforrt karácsony ünnepével – ez a karácsonyfa. Erről szeretnék egy picit beszélni. Hiszen a legtöbb családban ilyenkor megjelenik a karácsonyfa, a fenyőfa, és fontos, hogy ha találkozunk vele akár az otthonunkban, akár az utcán, akár más családokban, jelentsen számunkra valami lényegeset, emlékeztessen minket valami fontosra.

A karácsonyfa-állítás igen friss szokás, pár száz éves múltra tekint vissza. Mielőtt karácsonyfát állítottak volna, Európában régi szokás volt, hogy a karácsony előtti heteken faágakat kerestek, amelyek aztán karácsony napján kirügyeztek. A karácsonyra kirügyező növény a halált legyőző életnek volt a szimbóluma. A tudati lélek korának kezdetén, tehát pár száz éve vette át a kirügyező növények helyét a karácsonyfa.

Ahhoz, hogy megértsük, mi a lényege ennek a szimbólumnak, ott kell kezdenünk, hogy az ember az életét egy alvás-ébrenlét ciklusban éli. (Legalábbis a többség.) Minden este átlépünk a magasabb világokba, és valamilyen szinten belefolyunk a kozmikus szellemiségbe, a mindenség szellemébe. Itt a földön, ébrenléti állapotban, azt a szellemiséget, amelyet minden éjjel megtapasztalunk, amellyel bizonyos szinten eggyé válunk, a Napból áradó fényben élhetjük át. A kozmoszból folyamatosan árad a Világszellem, a mindenség szelleme. Ez a Világszellem érzékszerveket teremtett magának a Földön, olyan érzékszerveket, melyekkel saját magát is tapasztalhatja, önmagával kerülhet szembe – ez nem más, mint a földet beborító növénytakaró. Tehát szellemi szempontból úgy kéne a növénytakaróra tekintenünk, hogy ezt a kozmoszból áradó egyetemes szellem hozta létre, ez a Föld egy érzékszerve. Főleg tavasszal nyilatkozik meg a növénytakaró a tisztánlátók számára úgy, mint egy nagy érzékszerv, amely elsősorban a Napból áradó kozmikus szellemet érzékeli. Steiner így fogalmaz: „A zöld növénytakaró tükör a Nap kozmikus szelleme számára.” Képzeljük el, hogy a Napból árad az isteni szellemiség, amit mi fizikai szemmel fényként észlelünk. Ennek segítségével alakult ki, és újul meg évről évre a növénytakaró. Ezt a növénytakarót szellemi szempontból úgy kéne felfognunk, mint a Földnek a Nap által kialakult érzékszervét, amellyel a Napból áradó szellemiséget észleli. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a szellemiség saját magát érzékeli, amint a Napból árad a Föld felé. Egy másik helyen Steiner így fogalmaz: „A szárba szökkenő növényzet a mindenség szellemének tiszta és szűzies hasonmása, aki önmagát a Földből kihajtott művében látja tükröződve.” Ez a folyamat tavasszal és nyáron a leglátványosabb, aztán ősszel a növénytakaró kezd visszahúzódni, kezd a növényvilág tükörjellege megszűnni, és télen szinte teljesen megszűnik ez a működés. Olyan, mintha lenne egy ember, aki érzékeli a fényt tavasszal és nyáron, de ősszel kezd tompulni a látása, és télen megvakul. Tehát télen megszűnik a Föld ezen érzékszerve, a Napból áradó szellemi erőt télen a növényvilág nem tudja tükrözni. Egyetlen egy kivétel van, ez az örökzöld fenyőfa. Ez az egyetlen növény, mely télen is képes a Napból áradó szellemiséget tükrözni. Télen a növénytakaró hiányában a Napból áradó kozmikus szellem a Földbe hatol, a Föld veszi föl magába, viszont a fenyőfa továbbra is megtartja ezt a tükröző jelleget.

A fenyőfaállításának, ami a tudati lélek korszakában kezdődött el, tehát az a szellemi háttere, hogy az ember felállít az otthonában egy karácsonyfát, ami a Napból áradó szellemet felveszi, és szétszórja a térben. Karácsonykor mindenki egy adó-vevőt állít fel a lakásában, amely a naperőkre van behangolva, és a Napból áradó szellemi erőket szórja szét a lakásban. Természetesen ezt a funkciót a műfenyő és a kivágott fenyő nem tölti be, csak az élő fenyőfa. A fenyőfára mindenféle fényes és csillogó tárgyat tesznek, például gyertyákat, ugyanis a fenyőfa így fizikai fényt sugároz, és a rajta lévő díszek révén visszatükrözi a fizikai fényt. Viszont ha tisztánlátással nézzük meg a fenyőfát, akkor az folyamatosan fényt áraszt, szellemi fényt és erőt, ami a Napból árad. Vagyis amit fizikálisan teszünk a fenyővel, az a szellemi valóságra emlékeztet. A fenyőfáról sugárzó fizikai fény emlékeztet a belőle sugárzó szellemi fényre.A jövőbeli embernek egy nagyon fontos feladata kapcsolódik ehhez: a Napból áradó szellemi fényt és erőt felvenni és tovább sugározni ugyanúgy, mint ahogy azt a fenyőfa teszi. Tehát amire most a fenyő képes, azt kell meg tanulnia az embernek a jövőben tudatosan végrehajtani. Felvenni a Napból áradó erőt és fényt, és tovább sugározni a többi ember felé. A fenyőfa évről-évre mutatja nekünk azt, ami minden egyes ember feladata a jövőben.

Az öröm ünnepe

A karácsony első fontos aspektusa az, hogy a szeretet és a bölcsesség ünnepe. A második, hogy a karácsony a születés ünnepe, a születés misztériumával függ össze, s van egy harmadik nagyon fontos aspektus, amely szintén a tudati lélek korához tartozik, s ez nem más, mint hogy a karácsony az öröm ünnepe. Nagyon jól tudjátok, hogy a Biblia sehol sem fogalmaz véletlenül. Emiatt fontos lenne, hogy nagyon figyelmesen olvassa el mindenki – főleg Máté és Lukács evangéliumában – a karácsonyi történetet. Minden apró szimbólumnak jelentősége van. Mind a két evangéliumban felfedezhető, hogy a pásztorok és a királyok egyaránt hatalmas örömet éreztek, amikor megtudták Jézus születését. Tehát a karácsonnyal összefügg az öröm érzése is. Amikor megjelenik a Bibliában az Úr angyala a pásztoroknak, így szól hozzájuk: „Ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz. Üdvözítő született ma néktek, az Úr Krisztus.” És ugyanígy a mágusoknál, a királyoknál is ezt olvashatjuk az evangéliumban: „És íme a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük vala mindaddig, amíg odaérvén megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének.” Mind a pásztoroknál, mind a királyoknál Jézus születése kapcsán megjelenik egy nagyon fontos alapérzés, az öröm. A karácsony nemcsak a születés, a szeretet és a bölcsesség ünnepe, hanem az öröm ünnepe is. 

Ami az egoizmusunknak kellemetlen, sőt fájdalmas, az lehet, hogy az ember magasabb lénye számára öröm. A szellemi szintről, a szellemtől inspirált cselekvés mindig örömteli. Ez az öröm övezi a gyermek születését is. Minden születést, még az ideák születését is egyfajta öröm veszi körbe. Amikor létrejön, megszületik valami új dolog, akkor meg kell, hogy jelenjen az öröm.

Mindhárom lelki erőnek van egy őse, amelyből ezek megszületnek. Ahogy van egy ős-gondolat, amelynek a változatai a gondolatok, ugyanúgy van egy ős-érzés, amiből megszületnek a különféle érzések, érzelmek, és van egy ős-akarat, amelyből megszületnek a különféle törekvések és szándékok. Az ős-érzés, amiből az összes többi érzés létrejön, az öröm, a tiszta, szent, isteni öröm. Ez nem tévesztendő össze az okozott örömmel. Az okozott öröm azt jelenti, hogy történik valamilyen fizikai esemény, amely mint ok kiváltja az örömöt. Ennél egy jóval magasabb szint a cselekvés öröme, amikor az ember örömet érez a cselekvés kapcsán, függetlenül annak az eredményétől, gyümölcsétől. A mai ember ezt főleg a művészi tevékenység által tudja megélni, de bármely cselekedet kapcsán megjelenhet, amely önzetlenségből fakad. Van egy ős-érzés, a tiszta öröm, a szent öröm, amelyből minden más érzés is fakad, és ez az ős-öröm nem más, mint a szellemileg átélt létezés öröme. Ez a tiszta öröm független a földi körülményektől, mindegy, hogy mi veszi körül az embert, mindegy, hogy fizikai szinten mi történik, kellemes vagy kellemetlen, ez a tiszta öröm akkor is ott lehet az emberben.

János evangéliumában többször előfordul az öröm szó. Jézus többször is beszél az örömről, de nem gondolnátok, hogy melyik az a szituáció, amikor a legtöbbet beszél róla… – amikor búcsúzkodik a tanítványaitól. Ez olyan helyzet, amiről azt gondolnánk, hogy inkább szomorúság, sírás-rívás kellene, hogy legyen, és ekkor hivatkozik Jézus legtöbbet az igazi, tiszta örömre. Idéznék János evangéliumából: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül, ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik.” Egy másik helyen ezt olvashatjuk: „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre, amiatt az öröm miatt, hogy ember született a világra.”

„Eddig nem kértetek semmit az én nevemben, kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” Egy harmadik helyen, mikor Jézus Krisztus átadja a legfontosabb tanításokat a tanítványainak, így szól hozzájuk: „Ezeket azért mondtam néktek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és a ti örömötök teljessé legyen.”

A mai ember öröme főleg a külső, fizikai eseményektől függ. Az nem baj, ha örül annak, ha például ajándékot kap, vagy történik valami kellemes vele, ám a pusztán ezekből fakadó öröm nem teljes. Erre hivatkozik a fenti idézetben Jézus is, hogy nem teljes az ember öröme. Az öröm akkor lesz teljes, ha a fizikai események feletti örömhöz hozzákapcsolódik a szellemiekkel kapcsolatos öröm, a tiszta öröm. A böjt öröme, az ima öröme, az adakozás öröme, a lemondás öröme, a tanulás öröme, az együttlét öröme, tehát minden olyan öröm, ami inkább bizonyos lelki-szellemi folyamatokkal függ össze. Amikor szellemi tanulmányokat folytat valaki, vagy szellemi témájú előadásokat hallgat, akkor egyfajta örömet kellene éreznie, ha a szívébe, lelkébe fogadja be ezeket a tanításokat. Az embernek ezt a szent örömet kéne éreznie, amikor lelki-szellemi gyakorlatokat végez. Az igazi öröm ugyanis a szívből fakad, és ha az ember a szívében éli meg a tanításokat, akkor az örömmel jár. Amikor az ember csak a fejét használja tanulásra, csak a fejéből végzi a gyakorlatokat, akkor nem lehet teljes az öröme. A teljes öröm jellegzetessége, hogy önzetlen, önzetlenségből fakad. Nem lehet az embertől elvenni, és a földi viszonyoktól teljesen függetlenül élhető át. A teljes öröm a szellemből fakadó öröm, a létnek szóló ős-öröm, amelyből minden egyéb érzés is fakad.

Ami az érzékletmentes fogalomalkotás a gondolatvilág számára, ugyanezt jelenti az érzékletmentes öröm, tehát a szent öröm, a szellemi, tiszta öröm az érzésvilág számára. Erről az örömről szól Schiller egyik híres ódája: „Gyúlj ki égi szikra lángja, szent öröm, te drága szép, bűvkörödbe ég leánya ittas szívünk vágyva lép.” Ezt a szent örömöt érezték a pásztorok és a mágusok amikor hírül kapták Jézus születését. Ez a szent öröm része a karácsonynak, és a karácsony egyik üzenete az, hogy az ember törekedjen a szent öröm kialakítására. Dante is ír erről az Isteni színjátékban, ahol a Paradicsomban észlelhető a tiszta és szent öröm, amint fényként árad az emberi lelkekből.

Mind a pásztorok, mind a mágusok ezt a tiszta örömöt érezték Jézus születésekor, ez a szellemi, önzetlen öröm ősképe a Bibliában. Ezt az ős-örömöt kéne tapasztalnunk a szellemi igazságokban és a szellemi tanulmányok során. Nagyon nagy veszély a mai ember számára, hogy a hétköznapi problémák, gondok elnyomják és elfedik ezt a tiszta örömöt. A szent örömnek annyira meg kéne erősödni az ember lelkében, hogy semmilyen földi nehézség vagy probléma ne tudja kioltani. Ugyanez igaz a szellemi útra is, a szellemi út is rejt magában olyan nehézségeket és próbákat, amelyek képesek elfedni, kioltani azt a szent örömöt, amelynek az úton járás során fel kellene ébrednie.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének – amely hét napot, egy hétfokú beavatási folyamatot ír le –, van egy része, amelyben az emberek egy hatalmas teremben, tömlöcben sínylődnek, ledobnak számukra hétszer egy kötelet, aki rácsimpaszkodik, és felmászik rajta, az megszabadul. Ez egy szimbólum, amelyben a lent sínylődő tömeg a bukott emberiség, a ledobott kötél pedig a megváltás lehetősége. Ha valaki ezt a megszabadító kötelet igénybe veszi, és elkezd rajta fölfelé mászni, ez erőfeszítésbe kerül, viszont azt az örömöt, hogy megszabadulhat az addigi állapotából, nem szabadna, hogy elnyomja a kötélmászás nehézsége. A helyes hozzáállás a szellemi úton járáshoz az örömteliség, nem szabadna, hogy a különféle nehézségek, amelyek az út természetes velejárói, elnyomják ezt az örömérzetet. Nagyon jó jel, ha az emberben szellemi gyakorlatok végzése előtt örömteli várakozás jelenik meg, és ennek az örömnek a gyakorlás folyamán is meg kellene maradnia. Amíg nem kíséri ez a tiszta öröm a tanulást és a gyakorlatokat, addig még valami nincs rendben. Amíg nem tiszta a szándék, a motiváció nem helyes, amíg jelen van az önzőség, az egoista vágyak, addig nem jelentkezik ez a tiszta, szent öröm. Ha az ember törekvése szívből, szeretettel és szabad akaratból születik meg, akkor megjelenik az öröm is. Tehát nyugodtan fogalmazhatnánk úgy, hogy a szellemi úton járásnak az egyik fokmérője az öröm. 
Massimo Scaligero, Rudolf Steiner egyik követője így ír a könyvében: „A tiszta öröm által megismerhető az Isten.” Hiszen a tiszta örömnek Isten a forrása, ezért az egy lépés lehet Isten felé, egy szál, amelyen keresztül maga az Isten megismerhető. Steiner így fogalmaz: „A szellem sohasem fejezi ki magát komor arcban. A komor arc, amíg meg nem tisztul, egoitás kifejeződése.” Ha valaki elindul a szellemi úton, törekszik a szellem felé, akkor annyi ajándékban részesülhet, amelyeket, ha tényleg felfog és tapasztal, akkor a komorság csak akkor jelenhet meg, ha még erősen ott van az egoizmus a lélekben, illetve ha az ember nem képes másokkal együtt örülni. Az egoizmus leküzdése révén az ember egyre inkább képes örülni mások örömének is, egyre inkább képes örülni olyan dolgoknak is, amelyekből neki személyes haszna nem származik. Így függ össze az egoizmus leküzdése és az öröm erőinek növekedése.

S van egy másik idézet Steinertől: „Ha az emberiség megfelelő módon fogadja be a szellemtudományt, akkor visszakapja az igazi örömöt, amely egyszersmind a mélyreható egészség forrása is.” Itt egy nagyon fontos dologra mutat rá Steiner: amíg az ember nem érez felemelő, tiszta örömérzetet, miközben szellemtudománnyal foglalkozik, az jelzés számára, hogy még nem megfelelő módon fogadja be a szellemtudományt. Amikor pedig a szellemi tanítások befogadása megfelelő módon történik, az tiszta örömérzettel jár együtt. Az ember azt remélheti, és azt élheti, hogy karácsonykor – és az egész év folyamán – képes legyen azt a szent örömet felébreszteni a lelkében, és azt az örömet táplálni és ébren tartani, amelyet a pásztorok is, és a királyok is éreztek, amikor megtudták Jézus megszületését.

Váradi Tibor karácsonyi előadása nyomán