A 3. asztrális szirom – Érzelemkontroll, higgadtság

„A szerencsétlenség, a veszély éppúgy felfegyverkezve találjon, mint a szerencse és a boldogulás lehetősége!!!”
Rudolf Steiner

Szokjunk le arról, hogy az egetverő öröm és a halálos szomorúság hangulata között ingadozzunk. Ha a magasabb megismerés útját keressük, akkor az örömöt és a bánatot is mérsékelnünk kell; tűrőképessé kell válnunk. Mértékkel adjuk át magunkat az örömteli és a fájdalmas élményeknek: mindkettőn méltósággal haladjunk át.

Így semmi nem győzhet le bennünket és hozhat ki sodrunkból. Ez nem érzéketlenséget okoz, hanem az embert a körülötte le- és felszálló élethullámzásban erős központtá teszi, olyanná, aki kézben tartja magát. A szellemi iskolázás során érzésvilágunkban bizonyos higgadtságot érhetünk el, uralkodva érzéseink megnyilatkozásain. Minderről úgy is vélekedhetünk, hogy az érzéketlenség részvétlenné tesz a külvilággal szemben, ám más a helyzet. Jussunk el odáig, hogy uralkodni tudjunk bánatunk, örömünk kifejeződésein. Ezáltal környezetünk eseményeivel szemben fokozatosan fogékonyabbá válunk. Figyelve magunkra, őrizzük meg egyenletes hangulatunkat, óvakodjunk a szélsőséges, mértéktelen megnyilvánulásoktól érzelmeinkben.

Nem az a gyakorlat célja, hogy az érzéseket elfojtsuk, hanem tudatos beleegyezésünkkel mutassuk ki azokat. Ne az érzelmek uraljanak minket, hanem mi uraljuk az érzelmeinket! (Ki az úr a házban? ÉN-tudat) A szenvedélyek azok az érzelmek, amelyek szenvedést szülnek. Ilyenkor egy vágy uralkodik felettünk (például: a dohányzás, az alkohol válhat ilyenné). A két szélsőséget luciferi oldalról: a teljes vágyözön; ahrimáni részről: a teljes vágytalanság képviseli. A közepet az ember által irányított „laza vágyak” jelentik.

Saját érzéseink megnyilatkozását úgy kezeljük, hogy csak azok legyenek láthatóak kifelé, amelyeket mi magunk határozunk meg (esetleg egyáltalán semmi).

Törekedjünk arra, hogy érzéseinket – azok szokásos testi megnyilvánulásait (például mimikát) – alaposan megismerjük, ehhez teremtsünk nyugalmat. Kezdetben nem tudjuk valamennyi lelki rezdülést és ezek kifejezésformáit azonosítani, ezért egyesével kutassunk.

A gyakorlat elvégzése:

1. Válasszunk naponta tizenöt perc nyugalmi időt, s egy érzelmi kifejezést; határozzuk el, hogy ezt megváltoztatjuk a következő napon. (Csökkentsük; juttassuk erősebben kifejezésre, vagy közepes megnyilvánulást érjünk el.) Legvégül elhatározhatjuk, hogy egyáltalán nem engedjük kifejezésre jutni ezt az érzésbeli kifejezést.
2. Próbáljuk meg a következő napon elhatározásunkat megvalósítani – az érzések kifejezésmódját változtatva meg, s nem magukat az érzéseket.
3. Visszatekinteni a gyakorlási folyamatra, és meghatározni a következő nap gyakorlatát.

Tennivalóink közé tartozik egy listát készíteni érzelmi kifejezéseinkről (kiválogathatjuk, hogy külső vagy belső forma-e). E jelenségek többnyire önkéntelenek, ezért nem mindig vesszük észre, megkérhetjük bizalmas barátainkat, hogy írják le ezeket nekünk – tükörként tartva elénk. Ezután feljegyzéseinket kiegészíthetjük érzelmeinkkel (vakmerőség, bátorság, gyűlölet, együttérzés, félelem, jókedv, öröm).

Figyeljünk arra, hogy hogyan és milyen irányban túlozzuk el megnyilvánulásainkat, melyek azok, amelyek hiányoznak. Fontos az őszinte önmegfigyelés.
Célunk a tiszta, szabad, elfogulatlan érzésvilág kifejlesztése – a magasság és mélység uralása, ahol a rokonszenv és ellenszenv egyensúlyban vannak.
Kerüljük a mentegetőzést, racionalizálást, önámítást, önbecsapást. Ne utasítsuk el mások segítségét! Ne érzéseinket nyomjuk el a kifejezésmód szabályozása helyett!!!
A temperamentumok is meghatározóak lehetnek – melankólikusok, flegmatikusuk fokozni próbálják a kifejezést; kolerikusuk mérsékelni.

A figyelem szintje:
1. Fizikai: mimika, testbeszéd, elpirulás, könnyek, remegés stb.
2. Éteri: elszaladni, sírni, hisztérikus reakciók stb.
3. Asztrális: izgalmak, lelki hidegség, zavar, egykedvűség, szégyen, levertség stb.

Segíthet a gazdag érzelmi élet kialakításában, ha a megnyilvánulásokat megpróbáljuk elképzelni és lefesteni, megjeleníteni.

A kialakuló éteráramlás a szívből a kezekbe, lábakba, és végül a fej felé áramló belső hő és boldogság, a nyugalom érzése.

A saját uralmunk alatt tartott érzelmi élet a Földön alapszik, kezünkön át saját cselekedeteinkbe sugárzik, és a fej által saját szándékait világítja meg. A belső függetlenséget, stabilitást és nyugalmat az asztráltest feletti uralom adja, s ez lelki erő- és fényforrássá válik.

Az érzések új alapokra helyeződnek azáltal, hogy kiszabadítják magukat az önkéntelen, tudatlan megnyilatkozások kényszeréből.

„A csend Isten legerősebb hangja.”

A lélekben megszülető csendben az ember „Istenre figyelő, hogy mi az akarata…”
Az az ember, aki a magasabb világok, a Szellem hangjára figyel.
Az érzékek, érzelmek, érzékelés befolyásolhatják tapasztalatainkat, ez az asztráltest túlzott uralkodása, mely a lélek alsóbb szférájába húz.
A tudati lélek célja a Szellem felé emelni, vezetni a tudat, a megértés ereje által.
A Szellem és lélek határán munkálkodhatunk a megdolgozott, átalakított asztráltevékenység által, amelyből a manaszerők fakadnak.
Ennek is folyamata van, melynek kezdete az érzelmek kontrollálása.
Majd emeltebb szintű gyakorlása az átalakított manaszerők aktív alkalmazása a mindennapi életben.

Ha a bennünket érő sorsfordulatokra azonnal élénk lelki reakcióval felelünk, ez megtöltve tudatunk – figyelmünk elé lép, lefedve éberségünket. Megakadályozza, hogy feltegyük a kérdést: „Mit üzen ez a helyzet nekem?”

E kérdés a megértésre irányuló, felfedező, előítéletek nélküli, őszinte megközelítésből fakad. A Szellem, illetve a szellemvilág minden jelenségben, eredményben, folyamatban hordozott rejtett üzenetét próbáljuk megfejteni, megérteni.

Mire ad lehetőséget az adott helyzet? Miben fejlődhetek általa? Nyitott szívvel fogadjunk bármit a szellemi célok érdekében. Mint ahogy az élet célja: az élet maga; itt is a folyamatban, a mindennapi életgyakorlatban csiszolódnak gyémánttá az egyes lélekfelületek, tisztán tükrözve azután a Szellem fényét.

Ha a tökéleteshez eltúlzott (kitörő) érzelmeket kapcsolunk, kialakulhat egyfajta erősen szubjektív, részrehajló válogatás. Ki lehet a bírája annak, hogy mire van szükségünk a lélekfejlődés szempontjából??? Mi magunk hogyan tudnánk szellemi felelősséget vállalni ezért – a karmikus összefüggések ismeretének hiányában? Ez egyfajta elkényelmesedő válogatást eredményezhet: ami kellemes, örömöt, boldogságot okoz, azt felveszem a lelkembe, a világomba; a többit kizárom. Nem minden fejleszt és üdvös, ami kellemes – nem minden arany, ami fénylik, illetve arany lehet az is, ami nem fénylik…

Ha hálával elfogadunk mindent – lehetőségként a fejlődésre -, akkor egyfajta lélekátalakító alkímiát valósítunk meg. Szellemi kifényesített aranyaink pedig egy másik mértékkel méretnek, s így boldogságunk titka a lelki gazdagságunkban rejlik. Mindaz, amit a szívünk transzformáló ereje által engedtünk áthatni élettel, így valódi létéhez közelíteni – egy része lehet az általunk megváltott világnak. A ránk bízatott világmegváltást önmagunkban kezdhetjük el, hiszen nem a külső világot kell uralnunk, hanem hatalmunk a számunkra adatott belső világunk felett lehet. E munka alapja az éber megfigyelés, az abból fakadó önismeret. A belső csendben „a magasabb odahallgatás(unk) füle” objektíven képes meghallani a rejtett szellemüzeneteket.
Bízzunk a hierarchiák segítő jelenlétében, s fogadjuk el, hogy ők tudják, mikor, mire és miért van szükségünk. Ennek irányítása nem a mi hatáskörünk!!! Az erre vonatkozó karmikus „kutakodások” érdeklődésünket elterelik a helyzet hozta ajándékoktól.

A lelkünkből fakadó alázat lehet az az erő, amely minden és mindenki, a mindenség felé állandósíthatja az elfogadáskész éber várakozást.
Mi alapján válogatjuk a kegyelem adta lehetőségeket? Melyik az, amely kevésbé jelentős?
Ez csak rajtunk múlik, megélés, megértés és tudatállapot kérdése.
Képessé válhatunk egyre több pillanatban magunkhoz engedni a bennünk élő szellem; Krisztus erejét, s üzenetét meghallva teljesíthetjük élő akaratát.
Gyermekkorban érzelmeinkben élünk, néhányan egyik szélsőséges érzelemből a másikba csapódnak. De még é1 a nyitottság, hiszen bármi jöhet – pillanatonként változik a lélekhangulat.

Felnőttként azonban bizonyos érzelmek (elvárások) fogva tartanak bennünket, vagy görcsösen elérésükre törekszünk (öröm, boldogság). Ekkor lelkünkben nincs igaz(i) csend, s a víz (=asztralitás) kifolyik kezeink közül – „lélekhajónk” egyensúlya könnyen megbillenhet. Már el is veszítve azt, amit olyannyira akartunk… Hullámzásaink viharában e szélsőségek magasba vagy a mélybe repíthetnek, de tudjuk-e eközben az útirányt? („Amint fent, úgy lent.”) A közép egyfajta állandóságot ad a változások hullámzásában.
Érzelmeink bennünk lehetnek, de nem általuk létezünk a világban: „Én nem az érzelmeim vagyok.”

A velük való túlzott azonosulás nem engedi a tiszta szellem erejét megnyilvánulni (ÉN: ÉN VAGYOK!) A lélek egyensúlyát a szellemi közép tarthatja meg. A szeretet mindent elfogad, nem válogat: maga Krisztus. Így minden helyzetben hozzáenged az élő erőhöz, mely megpróbálja burkából kibontani a valóságot. Amikor a tényleges – Szellem által küldött
– üzenet felcsillan, megtisztított érzéseink fényében cselekedhetünk egy magasabb moralitásból kiindulva.

Minden érzelmünk belső magját ez a tisztaság adja, így a Szellem uralkodik a lélek megnyilvánulásain, és nem fordítva. E folyamatot jelképezi a manicheista úrvacsora, ahol a lélek erőit az uborka (Hold-jelleg és sarló forma), a szellemi Nap-erőket pedig a kerek manasz-lepény hordozza. Az étkezés-meditáció során felvesszük mindkettőt magunkba, és egyesítjük, áthatjuk őket egymással. Korunk fő feladata ez az egyesítés a lélek és Szellem határán: a tudati lélek kifejlesztése.

Elsőként MANI valósította ezt meg Parsifálként inkarnálódva. Ő a Jézustól (hordozó lélek) Krisztushoz (hordozott Szellem) vezetőnk. Minden helyzetben törekedjünk annak felfedezésére, hogyan emelhetőek fel a lélek megnyilvánulásai belső erőink által a moralitás szintjére.

A lélek fejlődésének, változásainak tudatos átélése, megtapasztalása a folyamat célja.

Ebben segítőink angyalaink, akiknek asztráltestünkbe van bejárásuk. Ők a tudatos önmegismerésünk, ÉN-megismerésünk által megragadott felismeréseket láthatják meg, érzékelhetik fénylő kincsekként: a Szellem tüzében próbára tett arany ez, a valódi szíverő.

Gera Olga