Hogyha valaki India földjére lép, bódulattal tölti el és finoman megdelejezi az a súlyos éteri erő, amely szinte kézzel fogható, és amely ott oly gyakran ringatja mély meditációs állapotba az embert. Osho szerint annak köszönhető mindez, hogy az utóbbi évezredekben sok öreg lélek és nagy szellem inkarnálódott Indiába, és sokan, nagyon sokan törekedtek és érték is el e földrészen a megvilágosodást. Az itteni megvilágosodottak szent lehelete az, amely mint finom éteri közeg India földje fölött ott lebeg, és amely mind a mai napig nem bomlott le. Ne felejtsük el azt sem, hogy az atlantiszi katasztrófa után főkorszakunk elején innen, Indiából kezdték szétsugározni azt a tudást, amit a hét rsi áthozott, és az évezredeken át folyamatosan végzett szent gyakorlatok hatották át India szellemi közegét. Esténként itt nem hangos éttermekben, részegítő italok mellé ültek le az emberek, hogy jól teleegyék magukat, hanem tűzáldozatot mutattak be, és magas szintű lényekkel vették fel a kapcsolatot. Nem Lucifernek áldoztak vágyaik oltárán, hanem önmaguk megtisztításán, és az önkontroll megvalósításán munkálkodtak.

Még Indiában is, még e mesterekkel telített közegben is rendkívüli eseménynek számít az, hogyha egy a nagy rsi-k közül: egy maharsi (nagy tanító) megszületik. Ilyen testetöltésről beszélünk Ramana Maharsi esetében is, 1879-ben. Egyike volt ő a nagy száznegyvennégyezernek, az univerzumunkban élő tizenhatmilliárd szellemet inkarnációról inkarnációra vezető tanítók tanári karának. E tanítók olyan magasztos erényeket gyakoroltak, hogy elkerülték a bűnbeesést, és számtalan inkarnáció óta pátyolgatják és segítik az emberi szellemek eltévelyedett és gyengeségeikben bukdácsoló milliárdjait. Aki tagja ennek a száznegyvennégyezres tanári karnak, az géniuszával messze fölötte áll mindannak, ami hétköznapi. Ha valaki akár fizikai síkon, akár finomabb síkon kapcsolatot alakíthat ki egy ilyen lénnyel, ünnep az a számára.

Hatalmas misztérium az az élmény, amikor egy ilyen nagy szellem gyermekkorának önmaga által felépített védőburkából kinőve egy napon önmagára ébred. Ramana esetében ez úgy következett be, hogy egy szép napon, tizenhét éves korában egyszer csak nagyon rosszul lett, olyannyira, hogy mozdulni sem tudott. Míg fizikai testében átélte a halál élményét, szelleme kívülről éberen figyelt. "Ez lenne hát a halál?" - gondolta. Közvetlen élményből tapasztalta meg a szellem halhatatlanságát, és azt, hogy az önvaló fölötte áll a múlandóságnak.

Ramana halál-élményéből visszaérkezvén belső indíttatásra mindent otthagyván az Arunácsala hegyére ment, ahol évekig meditált egy templom eldugott zugában. Ideje jó részét révületben töltötte, olyan mély állapotban, hogy egyes végtagjaiból kis darabkákat hangyák rágtak le, a szellemi világokban időző bölcset testének ezen változásai azonban egyáltalán nem zavarták.

A fiatal Ramana szent voltára a templom egyik szolgája figyelt fel, aki Ramanát az Arunácsala hegy oldalában lévő barlangokhoz vezette. Több barlangban is időzvén, Ramana hosszabb időre a Virupáksa barlangban állapodott meg. Virüpáksa a XII. században élő szent ember volt, és tanítványai kérésére bizonyságtételül csodálatos módon halt meg, vibhütit, szent hamut hagyván maga után, fénytestében távozva. Hamvait ma is őrzik a barlangban, emlékeztetvén a szeretet tüzében fénnyé válás mindenki előtt nyitva álló lehetőségére. Ramana hosszú évekig élt e barlangban, néhányan pedig felfigyelvén mozdulatlanságára és igénytelen, vágyaktól mentes lényére, bár Ramana ekkor teljes szótlanságban élte életét, felismerték benne a szent embert, és ott maradtak körülötte nem törődvén étellel, kényelemmel. A tanítványok első köre ott aludt a barlang körül a földön feltöltődve a szentből kiáradó mennyei nektár áldásától. Valami hasonló történhetett itt, mint Assziszi Szent Ferenc első tanítványaival, akik a téli hidegben mezítláb, födél, étel, meleg ruha nélkül is követték a mestert. Az emberi természet mélyéről feltörő szent sóvárgásra válasz az a delejező szeretet rezgés, ami a nagy szellemekből az emberekre kiárad. Azon emberek, akik ráéreznek ezen áradásra, áldottak és megrészegülve oly sokszor sírva, nevetve, táncolva fürödnek ebben a szent erőben.

Ramana körül is ugyanez történt, azonban Ramana még nem volt igazán itt! Ramana Énje messze járt, mélytranszában fantomtesteit szerteküldve univerzumunk számtalan pontjába, de még keveset összpontosítva ide a földre. A változást az hozta, amikor az első tanítványok fejlődés iránti sóvárgása mint kérés, a szent felé áradt ki, és a szent visszajött. Kijővén transzából Énjét visszahúzta, és együttérző szeretetében, válaszul a felé érkező kérésekre, egyre többet időzött tanítványai között.

És érezvén a kiáradó életszentségeket, egyre többen érkeztek, mind tanítóra, mesterre vágyva, Ramana pedig szeretetében nem tudott nemet mondani. A mester Énjét visszahúzta távoli szellemi világokból, más bolygók szféráiból, és egyre erősödőn a Föld bolygóra inkarnálódó szellemek képzésére összpontosított. Óriási kegyelem az, amikor egy ilyen szent ide, Földünkre összpontosítja figyelmét, és óriási lehetőség azoknak, akik itt élnek.

A kis csapat a Virüpáksa barlangot kinőve sok évet töltött a hegyen fentebb lévő Skandhásramában, majd ezt is kinőve a hegy lábánál ásrama, szellemi közösség alapult, önálló gazdálkodással, Ramana munkáját segítve. Egyre többen keresték fel. Nagyon sokan, akik India későbbi kulturális, spirituális és politikai életében szerepet játszottak, elzarándokoltak hozzá. A recept ugyanaz volt, mint oly sokszor. A szent szellemiségre nyitott ember elzarándokol a mesterhez, ott néhány napot, hetet, hónapot vagy évet tölt el, és utána kibontakoznak, kiteljesednek képességei: a táncos világhírű művész lesz, a kezdő íróból nagy géniusza a szavaknak, míg a megtisztulásra vágyónak lesz ereje a szentek erényeit gyakorolni. Mindenki, aki ide eljutott, óriási változáson ment keresztül.

Ramana a médiák nélkül is minden lényeges eseményről tudott, és védelmet árasztott a hozzá fordulók egyre bővülő, népes táborára. Nem volt olyan világunkat érintő fontos kérdés, amelyre ne tudott volna választ adni. Mégis ami a legfontosabb nála, az egy végtelenül emberi és természetes, minden külsőséget és teátralitást nélkülöző együttérző szeretet, amely tiszta lényéből a mai napig is árad ki világunkba.

Ramana 1950-ben bekövetkező haláláig folyamatosan növekszik az asram. A halál előtti években már óriási a száma követőinek. A világ minden pontjáról számosan érkeznek, és az asram hatalmas nyüzsgő hangyabollyá változik. Irányításra szorul, amely komoly szervezői képességeket igényel. Hányszor ismételte meg ugyanezt a szellemi történelem! A nagy szent ül a középpontban, látszólag teljes mozdulatlanságban. A középpont körül pedig mozog, egyre nagyobb körökben mozog minden, fizikai síkon óriási zsibvásár és ricsaj, lelki síkon pedig hatalmas munka a lélek szellemhez történő felemelkedéséért. A szent látszólagos mozdulatlansága mögött gigászi erők szétáradó végtelenje, amely kihat mindenre, ami vele kapcsolatba kerül.

A szent ember bizonyos szinten mindig nagyon magányos. Földi születése (hiszen neki már nem kellene) áldozat, az ő anyagba süllyedése érettünk van. Ramana is óriási súlyokat vett magára, a külső szemlélő mindebből persze nem sokat lát. Ramana egyre többet beteg, hosszú sétái az Arunácsalára néhány méteres utakra szűkülnek. Ramana hatalmas szeretetében rengeteg ember szenvedéseit vette magára.  Bár mindvégig tisztában volt az egyéni karma és a kollektív karma felvállalásának misztériumával, türelmes szeretettel aggódó tanítványai kedvéért többször is belement a színjátékba, hogy megműtsék, egészen addig, amíg elérkezett az idő a távozásra, halálával teljesítvén be küldetését. A mahásamádhi, a nagy szent halála mindig rendkívüli esemény, olyan erők szabadulnak fel, amelyek a halál pillanatában a világba kiáradván gravitációs kollapszusokat idéznek elő. A halállal szétrobban az a mag, ami az adott szellem életszentségének sűrített változata. Ez árad szét a világba kihatván földünk szellemi levegőjére és a finomabb síkok működésére is.

Ramana élete - mint a mesterek élete általában - szorosan összefonódott tanítványai életével. Sok ismert, híres, illetve háttérből munkálkodó, névtelen tanítványa a mai napig is a mester munkáját segítve árasztja ki magából a szent szellemiséget. Számtalan könyvet írtak a szűkebb és tágabb körről, amelyek Ramana körül alakultak. Kelet egyik híres Fiorettije az a csokor, amely a Ramana körüli csodás eseteket nagy számú könyvben fogja össze. Mindezt érzékeltetvén egyetlen történetet írok le egy mai nap is élő német születésű tanítványról. Ezen tanítvány (akit már mesternek kell neveznünk) körül egy nagy csoport alakult. A mester ragyogó arccal, ereje teljében lépett be a szobába. Féktelen örömében tanítványait (vagy száz embert) sorra ölelte meg. Több mint egy órán át semmi mást nem csinált, csak sorra ölelte át valamennyit. Az ölelkezés végeztével a tanítványok meglepő dolgot láttak. A röviddel azelőtt fizikailag viruló mester immáron fáradt, végtelenül fáradt, felpüffedt öregemberré változott. Járni is alig tudott. Csak a tekintete volt ugyanaz. A ragyogó sugárzó szeretet, ami belőle áradt nem változott. Érezni lehetett, hogy a mester végtelen szeretetében sorra vette át a tanítványai nehéz karmáját. Így segítette tanítványai kezdeti lépéseit az úton, amelyen haladva egy szép napon ők is ugyanezt teszik majd.

Barát Atilla