Alighanem Páduai Szent Antal a legnépszerűbb szent az egész világon. Hívei a "csodatévő" jelzővel tisztelték meg. Nincs olyan katolikus templom, ahol képe vagy szobra ne volna megtalálható.

Szülei előkelő, gazdag emberek voltak, mindketten a királyi család távoli rokonai. Antal rangjához méltó nevelést kapott. 15 éves korában az Ágoston-rendi kanonokhoz küldték tanulni. Itt annyira megkedvelte a kolostori életet, hogy nem is ment haza többé; 17 esztendős korában letette a szerzetesi fogadalmat.

1220-ban Európába hozták az első ferences vértanúk földi maradványait. Ez olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy maga is ferences szerzetes lett. Nagy alázata és mélységes lelki élete mellett csak egy vágy égett lelkében: igét hirdetni Marokkóban. Elöljárói beleegyezésével el is ment Afrikába, de az Úr más sorsot szánt neki. Súlyosan megbetegedett, és vissza kellett térnie Európába.

A hajó, amelyen hazafelé utazott, viharba került, és Szicília szigetére sodorta. Kilenc hónapot töltött itt, mire visszanyerte egészségét. Ezután egy Forli nevű helységbe került, ahol a ferences és a domonkos rendi szerzetesek éppen közös ünnepséget tartottak. Az ünnepi szónok azonban nem érkezett meg. A tartományfőnök Antalra mutatott és felszólította, hogy induljon a szószékre. Ekkor prédikált először nyilvánosan, de oly lelkesedéssel, mély tudással és alapossággal, hogy hallgatói ámulatba estek. Ettől kezdve a szerzetesjelöltek mestere lett, pedig még csak 26 tavaszt élt meg. E kinevezést maga Assziszi Szent Ferenc erősítette meg.

Hamarosan Európaszerte híressé vált. Hatalmas tömegek hallgatták étlen-szomjan, mint egykor Jézust a pusztában. Beszédeit Isten különös jelekkel kísérte. Gyakran megtörtént, hogy portugál nyelven prédikált, szavait mégis olasz és francia népek is megértették.

Papi tevékenysége nem merült ki az igehirdetéssel. Felkereste a lelki szükségben szenvedőket, és a szegényekre mindennap gondja volt. Ő maga szigorúan böjtölt, csak annyi táplálékot vett magához, amennyi az életben maradáshoz kellett. Az önsanyargató élet nemsokára kimerítette, olyannyira, hogy már végelgyengülésben szenvedett, amikor Isten csodálatos erőt adott neki. A legenda szerint egy alkalommal, amikor éppen imádkozott, az imakönyv felett egy gyönyörű kisgyermeket, Jézust pillantotta meg, aki átölelte őt. Antal egyik karján tehát a kis Jézus ült, a másik kezében pedig éppen egy liliomot tartott - innen kapta később a liliomot, mint szimbólumot. Mindezt látta egy gazdag ember, aki azonnal megtért.

A csodás eset után Antal Padova felé indult a ferencesek kíséretében, de már nem érkezett meg oda. Az úton, 36 éves korában meghalt. (Halála egyben névnapjának dátuma is lett - június 13.) Halála után egy évvel IX. Gergely pápa szentté avatta. Amikor testét a koporsójában átszállították Rómába, a nyelve teljesen ép, vérpiros volt, míg a teste többi része elporladt. Szent Bonaventura így kiáltott fel: "Áldott nyelv, amely mindig Isten dicsőségét hirdette, mely Istenhez hívta az embereket, és Istent magasztalni tanította. Mily becses lehetsz Isten előtt! Könyörögj értünk! Ámen."

Páduai Szent Antal életében a csodák mindennaposnak számítottak. Egy alkalommal Conaccóban történt egy rendkívüli eset. Egy apa kiment dolgozni a földre és magával vitte a kisfiát is. A gyermek egy óvatlan pillanatban a közeli mocsárhoz lopódzott. Le akart tépni egy tavirózsát, de elvesztette az egyensúlyát, beleesett a mocsárba és megfulladt. Az apa kétségbeesetten kereste gyermekét, de mire megtalálta, annak kis teste már kihűlt, hiába próbálta élesztgetni őt. Erre sírva Antal atyához könyörgött, hogy adja vissza a fiát. Cserébe megígérte, hogy minden szegényen segíteni fog. A gyermek azonnal megmozdult, kinyitotta a szemét, visszanyerte színét és jókedvét.

A csoda tovább kísérte Szent Antalt Padovába is. Egy fiatalember mérgében megütötte édesanyját. Mikor azonban rádöbbent súlyos bűnére, Antal atyához sietett. A szent szigorúan megintette: "Le kellene vágni a lábadat, mert megsértetted vele az édesanyádat. De mivel megbántad, feloldozlak Isten nevében." Az ifjú örvendezés helyett nyugtalan lett, s a szent szavait ismételgette. Amint hazaért, fogott egy baltát és levágta a lábát. Fájdalmas kiáltozására szülei és testvérei mind hozzá siettek, majd Antal atyához szaladtak, aki nem tagadta meg a segítséget. Fogta a levágott lábat, ami már kihűlt, és imádkozás közben visszaigazította a csonkra, majd a kereszt jelével megáldotta. A csontok, izmok, inak és vérerek pillanatok alatt összeforrtak.

Egy másik alkalommal, amikor a montpelliere- i egyházban prédikált, eszébe jutott, hogy ugyanabban az időben egy másik templomban kellett volna énekelnie. Fejére tette a csuklyáját, lehajtotta a fejét és több mint fél órán át úgy maradt. Majd mint ha mi sem történt volna, tovább tartotta a híveknek a szentbeszédet. Másnap mindenki megtudta, hogy ez alatt a fél óra alatt a másik templomban rendtársaival együtt énekelte a Halleluját.

A számos csoda révén Szent Antal több jelképe is ránk maradt. Ezek közé tartozik például a hal vagy a szamár, amelyekkel kapcsolatban a következő történetek estek meg: egy alkalommal Riminiben az olasz halászok vallási érzéketlenségükben kigúnyolták Szent Antal prédikációját. Ő a tenger felé fordult és így kiáltott: "Halak! Jöjjetek! Legalább ti hallgassátok meg, mit beszélek Istenről!" Szavai hatására nyilvános csoda történt: egyszerre megmozdult a víz, és több ezer hal dugta ki a fejét, majd a szent felé fordultak, mintha figyelnének. A zord halászok erre megrémültek, majd magukba szálltak és megtértek.

A szamár története a következő: Szent Antal egy zsidó embert meg akart győzni arról, hogy Krisztus valójában jelen van az oltári szentségben. Ezért a zsidó szamarát a kehely és az ostya elé vezette. Az állat a szentség láttán térdre zuhant, így a zsidó emberben kétség sem merült fel többé Szent Antal igazáról. Mindezeket és a számtalan egyéb csodát figyelembe véve valóban nem meglepő, hogy Szent Antalt katolikus világszerte akkora tisztelet övezi.

Sarkadi Melinda