|
Egy különleges korszakban vagyunk,
amelyet a szellemtudomány úgy hív, hogy a tudati lélek korszaka. Az
évkörön ugyanazok az ünnepek követik egymást évről-évre, amelyek
azelőtt is léteztek, csak éppen ez a kor új követelményeket állít az
ember elé az ünnepek átélésével kapcsolatban. A karácsonyt definiálhatjuk úgy, hogy a szeretetnek és a bölcsességnek az
ünnepe. A tudati lélek korszakában ez egy-két új aspektussal bővül. A
tudati léleknek három alapvető jellegzetessége van: a kérdezés, a
megértés és a tudatosság. A kérdésekre jött válaszokat meg kell érteni,
és ezeket a válaszokat tudatosítva kell az embernek a mindennapi
életben élnie. Az átlagember rendszeresen használja a szeretet és a
bölcsesség szót, de ha rákérdeznénk, hogy mit is jelentenek pontosan
ezek a szavak, akkor nagyon sok ember zavarba jönne. Az első lépés
tehát a tudati lélek korszakában, hogy mindenkinek fel kell tenni saját
magának a kérdést, hogy valójában mi is a szeretet és mi a bölcsesség.
Hiszen ezeket a szavakat evidenciaként kezeljük, mindenki úgy érzi,
hogy tudja, miről van szó, de ha elkezd rajta gondolkodni, akkor rájön,
hogy nem is olyan egyszerű. Miután az ember föltette a kérdést,
utána jöhetnek a válaszok, s ezeknek a megértése, az intellektuális
feldolgozás. A bölcsesség és a szeretet megjelenésének új kritériuma
tehát ebben a korban, hogy az igazi szeretet csak akkor tud
megszületni, ha az ember előtte megérti, hogy mi is a szeretet, s az
igazi bölcsesség is csak akkor tud megszületni, ha az ember előtte
megérti, hogy mi a bölcsesség. Krisztus előtt a bölcsesség felvétele
öntudatlan folyamat volt. Az isteni bölcsesség az emberbe áradt, nem
volt szükség tudatos együttműködésre, az isteni tudás egyszerűen
átfolyt az emberen. A szeretetnek ugyanígy öntudatlanul engedte át
magát az ember azáltal, hogy hozzákapcsolódott egy magasabb angyali
lény, aki hordozta a tiszta szereteterőket. Most ez a folyamat is
meg kell, hogy változzon, ami azt jelenti, hogy a bölcsesség és a
szeretet felvétele is tudatossággal áthatott folyamat kell, hogy
legyen. Ebben a korban nagyobb felelősség, nagyobb erőfeszítés és több
munka hárul az emberre. A tudati lélek korszakában karácsonykor rá kell
kérdeznünk, hogy mi a szeretet és a bölcsesség. Fontos, hogy a
válaszokat megértsük, és a bölcsességet és szeretetet minél nagyobb
tudatossággal valósítsuk meg a mindennapi életünkben. A kérdezést, a
megértést és a tudatosságot ki kell terjeszteni a karácsony ünnepére is.
Miért
mondhatjuk azt, hogy a karácsony a szeretet és a bölcsesség ünnepe?
Tudjuk, hogy karácsonykor – erről az evangéliumok írnak – az emberek
két csoportja értesült Jézus születéséről, és indult el az ő
keresésére: a pásztorok és a mágusok. A pásztorokról tudni lehet, hogy
ők teljesen egyszerű emberek voltak, a szívük tele volt szeretettel,
tisztasággal, s nagyon erős kapcsolatban voltak a természet világával.
A másik csoport, a mágusok, akiket hívnak királyoknak is, a bölcsesség
és a tudás hordozói voltak, és ugyanilyen erős és helyes kapcsolatot
alakítottak ki a természetfeletti világokkal. Ezért is hívják a
szeretet útját pásztor-útnak, s a bölcsesség útját mágus-útnak a
szellemtudományban. A tudati lélek korában hatalmas feladat áll minden
egyes ember előtt: ennek a két útnak az egyesítése. Krisztus előtt ez a
két út egymástól függetlenül haladt mint pásztor-út és mágus-út, a
szeretet útja és a bölcsesség útja, és most az a feladat, hogy az ember
ezt a két utat egyesítse. Ezért mondhatjuk, hogy a karácsony a szeretet
és a bölcsesség ünnepe, hiszen az a feladat, hogy ezt a két utat a mai
ember képes legyen harmonizálni egymással.
Nagyon érdekes
jelentőséget kap a karácsony, hogy ha megvizsgáljuk Kelet és Nyugat
viszonylatában ezt az ünnepet. Keleten van egy kulcsszó: a maja.
Körülbelül a Krisztus előtti III–IV. ezredforduló táján terjedt el ez a
szó Keleten, méghozzá azért, mert a keleti ember számára ekkor – egy
folyamat eredményeképpen – megváltozott az, ahogyan a külvilágot
tapasztalta. Egészen addig a Keleten élő ember a külvilágot lélekkel,
szellemmel, isteni erőkkel áthatottnak élte meg. A Krisztus előtti
harmadik évezred körül ez a tapasztalás kezdett eltűnni, elsorvadni, és
kialakult a maja-tan, az illúzió-tan. Lassan kiveszett a tapasztalásból
a szellemiség, ahogy egyre inkább látták, hogy a külvilágot már nem
képesek szellemmel és isteni erőkkel áthatottan látni. A külvilág
üresnek és értéktelennek látszott, mert szellem nélkülivé vált. A
maja-tannak a mai értelmezése nem helyes, hiszen a legtöbb keleti
könyvben azt olvashatjuk, hogy ez azt jelenti, a külvilág nem
valóságos. A maja-tan alatt azonban eredetileg nem azt értették, hogy a
külvilág nem létezik, hanem azt, hogy amilyen módon az ember a
külvilágot tapasztalja, illúzió, hiszen már nem látja, hogy az át van
hatva szellemiséggel, isteni erőkkel. A nyugati ember ugyanilyen szellem-nélkülinek,
Isten-nélkülinek éli meg a saját belső világát. Számára a külvilág
valóság, a természetet valóságosnak tapasztalja, viszont saját belső
világát illúziószerűnek éli meg. Tehát a nyugati ember a fizikai
világot megfoghatónak, létezőnek tapasztalja, de nem éli meg ugyanilyen
valóságosnak a saját érzéseit vagy gondolatait. Keleten kialakult a
külső maja, a keleti ember a külvilágot tartja majának, azért, mert nem
észleli a külvilágnak a szellemmel és Istennel való áthatottságát, a
nyugati ember pedig inkább a belső világát éli meg maja-szerűnek, mert
nem éli, nem látja a gondolatainak, érzéseinek szellemmel való
áthatottságát. A keleti ember a külvilágban kételkedik, a belső
élményeit tartja inkább valósnak, a nyugati ember számára pedig a
külvilág a realitás, és az érzéseiben, gondolataiban kételkedik inkább.
És ami eltűnt a keleti ember számára a külvilágból, annak kéne
megszületnie a nyugati ember belső világában. Ez a karácsony lényege, a
születés misztériuma. Ennek persze több értelmezhetőségi rétege is
van. Aminek meg kéne születnie a nyugati ember belső világában, az a
szellemi, isteni erő, ami kihúzódott a keleti ember tapasztalása
számára a külvilágból. Ezt a folyamatot egy fordított parabolaként
rajzolhatnánk le. A parabola egyik oldalán van a földi világ. A keleti
ember Krisztus előtt négy-ötezer évvel a földi világot Istennel
áthatottnak élte meg, majd később a külvilág megszűnt számára
szellemmel áthatottnak lenni. Volt egy olyan közbülső pont – az
egyiptomi kultúrkorszakban és a görög-római korszak elején –, amikor az
égi világot, a csillagok világát élték meg az emberek szellemmel és
Istennel áthatottnak. Most, a tudati lélek korszakában a parabola másik
végén vagyunk, ugyanis azt, amit régen a keleti ember a természetben
látott, s amit aztán később az egyiptomi és a korai görög ember látott
a csillagok világában, most megint a földön kell megtalálni, csak
belül, az ember saját belső világában. A tudati lélek a léleknek a
legmagasabb része, s a lelki funkciók közül a gondolkodás köthető
hozzá. A tudati lélek karácsonyán meg kellene születnie a
gondolatvilágban ugyanannak a szellemi erőnek, amit a régi, Krisztus
előtti ember a természet világában, majd a csillagok világában
tapasztalt. Rudolf Steiner így fogalmaz: „Az élő Krisztus erejét kell
minden megismerésünkbe belevinni.” Tehát ha ez a születés, amiről a
tudati lélek karácsonya szól, tényleg megtörténne, akkor minden egyes
megismerési folyamat át lenne hatva a Krisztus-impulzussal. Így lesz a
karácsony ténylegesen a születés ünnepe az ember számára. Ahogyan
megszületett Jézus a betlehemi istállóban, ugyanígy kéne megszületnie a
belső világunkban – először a gondolati világban – a szellemi erőknek. Krisztus, a világkirály
Van
egy, a karácsonyhoz kötődő szimbólum, a három király szimbóluma, és
nagyon fontos, hogy ezt a jelképet feltöltsük lelki-szellemi
tartalommal. A három király, a három mágus, akik meglátogatták Jézust,
vitt magával egy-egy ajándékot. Mint tudjuk, a Biblia nagyon sok helyen
szimbolikusan fogalmaz, minden valós esemény mögött van valami fontos
analógia. Mit jelent a három király és a három ajándék? A három
Krisztus előtti korszakot, amelyek felkészítették az emberiséget
Krisztus eljövetelére. Ez az első három kultúrkorszak az indiai, a
perzsa és az egyiptomi. És ha így fogjuk fel, a három király, a három
korszak mintegy tiszteletét teszi Jézus előtt, aki a negyedik
kultúrkorszak szülötte.
A hármasságról eszünkbe kell, hogy jusson
egy másik hármasság is, a lélek három alapereje, az akarat, az érzelem
és a gondolat. A három király jelenti ezt a három alaperőt is. Az egyik
király azt az áhítatos érzést jelképezi, amellyel a szellemi világ felé
fordultak az emberek az első kultúrkorszakban, az ős-indiai
kultúrkorszakban. A második a bölcsességgel teli gondolkodást, amelynek
a legnagyobb képviselője Zarathusztra volt, az ős-perzsa kultúrkorszak
megalapítója. A harmadik király a gyógyító akarat, amely az egyiptomi
kultúrkorszakban jelent meg. Az érzés, az akarat és a gondolat
megnyilvánul a három ajándékban is, a tömjénben, az aranyban és a
mirhában. A tömjén az, ami a szellemiek felé megnyíló érzésvilágot
szimbolizálja, a szellemi világ felé forduló érzést az áldozatban
felszálló tömjénben kell keresnünk. A bölcsességgel teli gondolkodást
az arany szimbolizálja – az arany a Nap féme –, a gyógyító akaratot
pedig a gyógyításra is igen gyakran használt mirhában fedezhetjük föl.
Fontos, hogy magunkban összekössük ezt a hármasságot, a három királyt,
mint a három kultúrkorszak szimbólumát és a három lelki alapelv
szimbólumát, valamint a három ajándékot, melyek szintén a három
alapelvvel függnek össze.
A régi misztérium-iskolákban, ha
eljátszották a három király történetét, az életkoroknak és a színeknek
is jelentősége volt. A tömjént hozó királyt mindig egy idős ember
játszotta, méghozzá kék ruhában. Az aranyat hozó király az élete delén
lévő férfi volt, és vörös ruhát hordott, a mirhát hozó király pedig
fiatal fiú volt, zöld ruhában. Nem véletlen, hogy ezeket a színeket
párosították a három királyhoz, érdemes ezen jobban elgondolkodni.
| Király |
Ruha színe |
Ajándék |
Kultúrkorszak |
Lélek alapereje |
| aggastyán |
kék |
tömjén |
ős-indiai |
áhítatos érzés |
| deli |
vörös |
arany |
ős-perzsa |
bölcs gondolkodás |
| ifjú |
zöld |
mirha |
egyiptomi |
gyógyító akarat |
A királyok, mint tudjuk, egy csillagot követve jutnak el Jézushoz.
(Ez a csillag Zarathusztrát is szimbolizálja, akinek a neve azt
jelenti, hogy arany csillag.) A lélek három alapereje, az akarat, az
érzés és a gondolat, ha egységbe kerül, ha harmonizálódik egymással,
akkor létrejön valami új, megszületik valami új az ember lelkén belül.
A három király együtt adja ki az igazi királyt, az akarat, az érzelem
és a gondolat együttese és harmóniája által születik meg a magasabb ÉN
az ember lelkében. A cél az, hogy az ember megteremtse a belső
királyságot, megszülessen a bennünk lévő királyság. Ez csak akkor
történik meg, ha a lélek három alaperejét, az akaratot, érzést és
gondolatot összhangba hozzuk egymással. Nem szabad, hogy valamelyik
domináns legyen, mindháromnak ugyanakkora szerep kell, hogy jusson az
ember lelki életén belül.
Vizsgáljuk meg a királyok három fő
szimbólumát. A korona, amelyet a fejre tesznek, a gondolatvilágot
jelenti. A palást, ami a törzset fedi elsősorban, a ritmikus
rendszerrel függ össze, az érzésekkel, az érzelemvilággal. A
harmadikat, a jogart, a kezében tartja a király – a kéz és a végtagok
az akaratvilággal állnak összefüggésben. Tehát a korona, a palást és a
jogar, az igazi király három attribútuma, tulajdonképpen a gondolat-,
az érzelem- és az akaratvilág harmóniáját jelképezi. Máté
evangéliumában is olvashatjuk, hogy amikor Jézust gúnyolják, és a
zsidók királyává avatják, akkor három dolgot adnak neki: töviskoronát
tesznek a fejére, bíborpalástot dobnak rá, és nádpálcát adnak a kezébe.
A három király, a három lelkierő egységéből születik meg bennünk az
igazi belső királyság. Úgy is mondhatnám, hogy ha a három király
egyesül bennünk, akkor egy magasabb egység révén megszületik bennünk a
negyedik király. Ez a negyedik király tulajdonképpen minden emberben
ott van, csak nagyon komoly változásokon megy keresztül, át kell mennie
három lépcsőfokon.
Az első fokozat az, amikor Heródesként jelenik
meg a bennünk lévő negyedik király. Heródes egyfajta ellenkirály. A
három király ellen dolgozik, az önálló gondolkodás helyett a dogmát
közli az írástudók felé, érzelemvilágát a kegyetlenség tölti ki, az
akarati impulzusait pedig az ellenerők sugallják (gyermekgyilkosságok). Steiner
első misztériumdrámájában is megjelenik a negyedik király első szintje
Retardus néven. Retardus azt jelenti, hogy lassító, hátráltató,
akadályoztató. Azt akadályozza, hogy a szellem ereje által a három
lelkierő harmonizálódjon bennünk. Mondhatnánk úgy, hogy a negyedik
király először úgy jelenik meg bennünk, mint gonosz király, aki a
Bibliában Heródesként jelenik meg. A következő fokozattal
kapcsolatban Goethe egy szép meséjéből hivatkoznék egy részletre. Egy
föld alatti sziklatemplomban az arany, ezüst és érckirályhoz egy
negyedik király is csatlakozik, akiben a három fém egyenlőtlenül
keveredik, ez a negyedik király a kevert király. A kevert király és a
három király közt egyfajta ellentét van. Ez többek között abban is
kifejeződik, hogy amikor a negyedik király áll, akkor a három király
ül, és amikor a kevert királynak nevezett meseszereplő leül, akkor
feláll a másik három király, tehát mindig ellentétes a mozgásuk. A
kevert király azt az állapotot jelképezi, amikor az ember nem uralkodik
a saját lelki erőin, hanem azok uralkodnak rajta. Itt már nem annyira
tragikus a helyzet, mint az első állapotban, a gonosz király
állapotában. Ez már egy tisztább fokozat, viszont itt az ember még nem
képes uralni a lelki folyamatait.
A harmadik fokozat, ahová el
kellene jutnia a bennünk lévő negyedik királynak, a kereső király,
amely Artabán alakjában jelenik meg. Van egy történet, amely szerint a
három királyon kívül egy negyedik király, Artabán is elindult Jézus
keresésére, de lekésett arról, hogy a Szent Családdal találkozzon.
Három nagyon szép ajándékkal indult el, hogy ezeket Jézusnak átadja, de
későn érkezett oda. Ahogy tovább kereste Jézust, a három ajándék is
szép fokozatosan elfogyott, mert mindig olyan helyzetbe került, ahol
úgy döntött, hogy az egyik ajándékról szeretetből lemond, átadja valaki
másnak. Élete végén mégis csak létrejön a találkozás Jézussal, illetve
egészen pontosan akkor már nem Jézussal, hanem Krisztussal találkozik,
a Golgotai Misztérium megtörténtekor. Nagyon szép a szimbólum – a
negyedik király eredetileg Jézus születésére akar odaérni, de a
Golgotai Misztériumra ér oda – Jézust keresi, de Krisztust találja meg.
A történet végén válik világossá, hogy ő tulajdonképpen nem Jézust,
hanem Krisztust kereste – ő jeleníti meg a Krisztus után epekedő lelki
erőket. A negyedik király minden egyes emberben ott van a lelkünk három
alaperejének egy magasabb egysége révén, csak át kell, hogy menjen ezen
a három fokozaton. Az első fokozat a gonosz király, akit Heródes
testesít meg, a második a kevert király, akit Goethe meséjében
találhatunk meg, a harmadik szint pedig a kereső király, Artabán. Ide
kell eljutni, hiszen a kereső király az, aki megtalálja Krisztust.
Artabán, a kereső király az, aki megtalálja az igazi királyt,
Krisztust, akit úgy is hívnak, hogy világ-király, a világ, a létezés
királya.
Az igazi, negyedik királyság eléréséhez le kell győznünk
magunkban a gonosz királyt, a kevert királyt, és kereső királlyá kell
válnunk, mint Artabán, s ugyanolyan kitartással, lelkesedéssel és
akaraterővel, sokszor lemondással kell keresnünk az igazi királyt,
Krisztust.
Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, Krisztus nem is
világ-király, hanem pap-király, hiszen a pásztorok és a mágusok útját
egyesíti magában. A pásztorok útja a papi út, hiszen ők szereteterőket
hordoznak magukban, világszeretetet, a mágusok útja pedig a királyi út,
mivel ők bölcsességet hordoznak magukban. Ezt a kettőt egyesíti magában
Krisztus, mert ő egy személyben pap is és király is, a papok papja és a
királyok királya. Hozzá vezethet el a bennünk lévő kereső király.
A karácsonyfa üzenete
Van egy másik szimbólum is, ami szintén karácsonyhoz kötődik. Igaz,
hogy a Bibliában nem olvashatunk róla, csak jóval később, több száz év
múlva jelent meg, és teljesen összeforrt karácsony ünnepével – ez a
karácsonyfa. Erről szeretnék egy picit beszélni. Hiszen a legtöbb
családban ilyenkor megjelenik a karácsonyfa, a fenyőfa, és fontos, hogy
ha találkozunk vele akár az otthonunkban, akár az utcán, akár más
családokban, jelentsen számunkra valami lényegeset, emlékeztessen
minket valami fontosra.
A
karácsonyfa-állítás igen friss szokás, pár száz éves múltra tekint
vissza. Mielőtt karácsonyfát állítottak volna, Európában régi szokás
volt, hogy a karácsony előtti heteken faágakat kerestek, amelyek aztán
karácsony napján kirügyeztek. A karácsonyra kirügyező növény a halált
legyőző életnek volt a szimbóluma. A tudati lélek korának kezdetén,
tehát pár száz éve vette át a kirügyező növények helyét a karácsonyfa. Ahhoz, hogy megértsük, mi a lényege ennek a szimbólumnak, ott kell
kezdenünk, hogy az ember az életét egy alvás-ébrenlét ciklusban éli.
(Legalábbis a többség.) Minden este átlépünk a magasabb világokba, és
valamilyen szinten belefolyunk a kozmikus szellemiségbe, a mindenség
szellemébe. Itt a földön, ébrenléti állapotban, azt a szellemiséget,
amelyet minden éjjel megtapasztalunk, amellyel bizonyos szinten eggyé
válunk, a Napból áradó fényben élhetjük át. A kozmoszból folyamatosan
árad a Világszellem, a mindenség szelleme. Ez a Világszellem
érzékszerveket teremtett magának a Földön, olyan érzékszerveket,
melyekkel saját magát is tapasztalhatja, önmagával kerülhet szembe – ez
nem más, mint a földet beborító növénytakaró. Tehát szellemi
szempontból úgy kéne a növénytakaróra tekintenünk, hogy ezt a
kozmoszból áradó egyetemes szellem hozta létre, ez a Föld egy
érzékszerve. Főleg tavasszal nyilatkozik meg a növénytakaró a
tisztánlátók számára úgy, mint egy nagy érzékszerv, amely elsősorban a
Napból áradó kozmikus szellemet érzékeli. Steiner így fogalmaz: „A zöld
növénytakaró tükör a Nap kozmikus szelleme számára.” Képzeljük el, hogy
a Napból árad az isteni szellemiség, amit mi fizikai szemmel fényként
észlelünk. Ennek segítségével alakult ki, és újul meg évről évre a
növénytakaró. Ezt a növénytakarót szellemi szempontból úgy kéne
felfognunk, mint a Földnek a Nap által kialakult érzékszervét, amellyel
a Napból áradó szellemiséget észleli. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a
szellemiség saját magát érzékeli, amint a Napból árad a Föld felé. Egy
másik helyen Steiner így fogalmaz: „A szárba szökkenő növényzet a
mindenség szellemének tiszta és szűzies hasonmása, aki önmagát a
Földből kihajtott művében látja tükröződve.” Ez a folyamat tavasszal és
nyáron a leglátványosabb, aztán ősszel a növénytakaró kezd
visszahúzódni, kezd a növényvilág tükörjellege megszűnni, és télen
szinte teljesen megszűnik ez a működés. Olyan, mintha lenne egy ember,
aki érzékeli a fényt tavasszal és nyáron, de ősszel kezd tompulni a
látása, és télen megvakul. Tehát télen megszűnik a Föld ezen
érzékszerve, a Napból áradó szellemi erőt télen a növényvilág nem tudja
tükrözni. Egyetlen egy kivétel van, ez az örökzöld fenyőfa. Ez az
egyetlen növény, mely télen is képes a Napból áradó szellemiséget
tükrözni. Télen a növénytakaró hiányában a Napból áradó kozmikus
szellem a Földbe hatol, a Föld veszi föl magába, viszont a fenyőfa
továbbra is megtartja ezt a tükröző jelleget. A fenyőfaállításának,
ami a tudati lélek korszakában kezdődött el, tehát az a szellemi
háttere, hogy az ember felállít az otthonában egy karácsonyfát, ami a
Napból áradó szellemet felveszi, és szétszórja a térben. Karácsonykor
mindenki egy adó-vevőt állít fel a lakásában, amely a naperőkre van
behangolva, és a Napból áradó szellemi erőket szórja szét a lakásban.
Természetesen ezt a funkciót a műfenyő és a kivágott fenyő nem tölti
be, csak az élő fenyőfa. A fenyőfára mindenféle fényes és csillogó
tárgyat tesznek, például gyertyákat, ugyanis a fenyőfa így fizikai
fényt sugároz, és a rajta lévő díszek révén visszatükrözi a fizikai
fényt. Viszont ha tisztánlátással nézzük meg a fenyőfát, akkor az
folyamatosan fényt áraszt, szellemi fényt és erőt, ami a Napból árad.
Vagyis amit fizikálisan teszünk a fenyővel, az a szellemi valóságra
emlékeztet. A fenyőfáról sugárzó fizikai fény emlékeztet a belőle
sugárzó szellemi fényre.A jövőbeli embernek egy nagyon fontos
feladata kapcsolódik ehhez: a Napból áradó szellemi fényt és erőt
felvenni és tovább sugározni ugyanúgy, mint ahogy azt a fenyőfa teszi.
Tehát amire most a fenyő képes, azt kell meg tanulnia az embernek a
jövőben tudatosan végrehajtani. Felvenni a Napból áradó erőt és fényt,
és tovább sugározni a többi ember felé. A fenyőfa évről-évre mutatja
nekünk azt, ami minden egyes ember feladata a jövőben.
Az öröm ünnepe
A karácsony első fontos aspektusa az, hogy a szeretet és a
bölcsesség ünnepe. A második, hogy a karácsony a születés ünnepe, a
születés misztériumával függ össze, s van egy harmadik nagyon fontos
aspektus, amely szintén a tudati lélek korához tartozik, s ez nem más,
mint hogy a karácsony az öröm ünnepe. Nagyon jól tudjátok, hogy a
Biblia sehol sem fogalmaz véletlenül. Emiatt fontos lenne, hogy nagyon
figyelmesen olvassa el mindenki – főleg Máté és Lukács evangéliumában –
a karácsonyi történetet. Minden apró szimbólumnak jelentősége van. Mind
a két evangéliumban felfedezhető, hogy a pásztorok és a királyok
egyaránt hatalmas örömet éreztek, amikor megtudták Jézus születését.
Tehát a karácsonnyal összefügg az öröm érzése is. Amikor megjelenik a
Bibliában az Úr angyala a pásztoroknak, így szól hozzájuk: „Ne
féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömet, amely az egész nép
öröme lesz. Üdvözítő született ma néktek, az Úr Krisztus.” És ugyanígy
a mágusoknál, a királyoknál is ezt olvashatjuk az evangéliumban: „És
íme a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük vala mindaddig, amíg
odaérvén megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala. És mikor meglátták
a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének.” Mind a pásztoroknál, mind
a királyoknál Jézus születése kapcsán megjelenik egy nagyon fontos
alapérzés, az öröm. A karácsony nemcsak a születés, a szeretet és a
bölcsesség ünnepe, hanem az öröm ünnepe is.
 Ami
az egoizmusunknak kellemetlen, sőt fájdalmas, az lehet, hogy az ember
magasabb lénye számára öröm. A szellemi szintről, a szellemtől
inspirált cselekvés mindig örömteli. Ez az öröm övezi a gyermek
születését is. Minden születést, még az ideák születését is egyfajta
öröm veszi körbe. Amikor létrejön, megszületik valami új dolog, akkor
meg kell, hogy jelenjen az öröm.
Mindhárom lelki erőnek van egy őse,
amelyből ezek megszületnek. Ahogy van egy ős-gondolat, amelynek a
változatai a gondolatok, ugyanúgy van egy ős-érzés, amiből megszületnek
a különféle érzések, érzelmek, és van egy ős-akarat, amelyből
megszületnek a különféle törekvések és szándékok. Az ős-érzés, amiből
az összes többi érzés létrejön, az öröm, a tiszta, szent, isteni öröm.
Ez nem tévesztendő össze az okozott örömmel. Az okozott öröm azt
jelenti, hogy történik valamilyen fizikai esemény, amely mint ok
kiváltja az örömöt. Ennél egy jóval magasabb szint a cselekvés öröme,
amikor az ember örömet érez a cselekvés kapcsán, függetlenül annak az
eredményétől, gyümölcsétől. A mai ember ezt főleg a művészi tevékenység
által tudja megélni, de bármely cselekedet kapcsán megjelenhet, amely
önzetlenségből fakad. Van egy ős-érzés, a tiszta öröm, a szent öröm,
amelyből minden más érzés is fakad, és ez az ős-öröm nem más, mint a
szellemileg átélt létezés öröme. Ez a tiszta öröm független a földi
körülményektől, mindegy, hogy mi veszi körül az embert, mindegy, hogy
fizikai szinten mi történik, kellemes vagy kellemetlen, ez a tiszta
öröm akkor is ott lehet az emberben.
János evangéliumában többször
előfordul az öröm szó. Jézus többször is beszél az örömről, de nem
gondolnátok, hogy melyik az a szituáció, amikor a legtöbbet beszél
róla… – amikor búcsúzkodik a tanítványaitól. Ez olyan helyzet, amiről
azt gondolnánk, hogy inkább szomorúság, sírás-rívás kellene, hogy
legyen, és ekkor hivatkozik Jézus legtöbbet az igazi, tiszta örömre.
Idéznék János evangéliumából: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy ti
sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül, ti szomorkodtok, de
szomorúságotok örömre változik.” Egy másik helyen ezt olvashatjuk:
„Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de
amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre, amiatt
az öröm miatt, hogy ember született a világra.”
„Eddig nem
kértetek semmit az én nevemben, kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök
teljes legyen.” Egy harmadik helyen, mikor Jézus Krisztus átadja a
legfontosabb tanításokat a tanítványainak, így szól hozzájuk: „Ezeket
azért mondtam néktek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és a ti
örömötök teljessé legyen.”
A mai ember öröme főleg a külső, fizikai
eseményektől függ. Az nem baj, ha örül annak, ha például ajándékot kap,
vagy történik valami kellemes vele, ám a pusztán ezekből fakadó öröm
nem teljes. Erre hivatkozik a fenti idézetben Jézus is, hogy nem teljes
az ember öröme. Az öröm akkor lesz teljes, ha a fizikai események
feletti örömhöz hozzákapcsolódik a szellemiekkel kapcsolatos öröm, a
tiszta öröm. A böjt öröme, az ima öröme, az adakozás öröme, a lemondás
öröme, a tanulás öröme, az együttlét öröme, tehát minden olyan öröm,
ami inkább bizonyos lelki-szellemi folyamatokkal függ össze. Amikor
szellemi tanulmányokat folytat valaki, vagy szellemi témájú előadásokat
hallgat, akkor egyfajta örömet kellene éreznie, ha a szívébe, lelkébe
fogadja be ezeket a tanításokat. Az embernek ezt a szent örömet kéne
éreznie, amikor lelki-szellemi gyakorlatokat végez. Az igazi öröm
ugyanis a szívből fakad, és ha az ember a szívében éli meg a
tanításokat, akkor az örömmel jár. Amikor az ember csak a fejét
használja tanulásra, csak a fejéből végzi a gyakorlatokat, akkor nem
lehet teljes az öröme. A teljes öröm jellegzetessége, hogy
önzetlen, önzetlenségből fakad. Nem lehet az embertől elvenni, és a
földi viszonyoktól teljesen függetlenül élhető át. A teljes öröm a
szellemből fakadó öröm, a létnek szóló ős-öröm, amelyből minden egyéb
érzés is fakad.
Ami az érzékletmentes fogalomalkotás a gondolatvilág
számára, ugyanezt jelenti az érzékletmentes öröm, tehát a szent öröm, a
szellemi, tiszta öröm az érzésvilág számára. Erről az örömről szól
Schiller egyik híres ódája: „Gyúlj ki égi szikra lángja, szent öröm, te
drága szép, bűvkörödbe ég leánya ittas szívünk vágyva lép.” Ezt a szent
örömöt érezték a pásztorok és a mágusok amikor hírül kapták Jézus
születését. Ez a szent öröm része a karácsonynak, és a karácsony egyik üzenete az, hogy az ember törekedjen a szent öröm kialakítására.
Dante is ír erről az Isteni színjátékban, ahol a Paradicsomban
észlelhető a tiszta és szent öröm, amint fényként árad az emberi
lelkekből. Mind a pásztorok, mind a mágusok ezt a tiszta örömöt
érezték Jézus születésekor, ez a szellemi, önzetlen öröm ősképe a
Bibliában. Ezt az ős-örömöt kéne tapasztalnunk a szellemi igazságokban
és a szellemi tanulmányok során. Nagyon nagy veszély a mai ember
számára, hogy a hétköznapi problémák, gondok elnyomják és elfedik ezt a
tiszta örömöt. A szent örömnek annyira meg kéne erősödni az ember
lelkében, hogy semmilyen földi nehézség vagy probléma ne tudja
kioltani. Ugyanez igaz a szellemi útra is, a szellemi út is rejt
magában olyan nehézségeket és próbákat, amelyek képesek elfedni,
kioltani azt a szent örömöt, amelynek az úton járás során fel kellene
ébrednie.
Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének – amely hét
napot, egy hétfokú beavatási folyamatot ír le –, van egy része,
amelyben az emberek egy hatalmas teremben, tömlöcben sínylődnek,
ledobnak számukra hétszer egy kötelet, aki rácsimpaszkodik, és
felmászik rajta, az megszabadul. Ez egy szimbólum, amelyben a lent
sínylődő tömeg a bukott emberiség, a ledobott kötél pedig a megváltás
lehetősége. Ha valaki ezt a megszabadító kötelet igénybe veszi, és
elkezd rajta fölfelé mászni, ez erőfeszítésbe kerül, viszont azt az
örömöt, hogy megszabadulhat az addigi állapotából, nem szabadna, hogy
elnyomja a kötélmászás nehézsége. A helyes hozzáállás a szellemi úton
járáshoz az örömteliség, nem szabadna, hogy a különféle nehézségek,
amelyek az út természetes velejárói, elnyomják ezt az örömérzetet.
Nagyon jó jel, ha az emberben szellemi gyakorlatok végzése előtt
örömteli várakozás jelenik meg, és ennek az örömnek a gyakorlás
folyamán is meg kellene maradnia. Amíg nem kíséri ez a tiszta öröm a
tanulást és a gyakorlatokat, addig még valami nincs rendben. Amíg nem
tiszta a szándék, a motiváció nem helyes, amíg jelen van az önzőség, az
egoista vágyak, addig nem jelentkezik ez a tiszta, szent öröm. Ha az
ember törekvése szívből, szeretettel és szabad akaratból születik meg,
akkor megjelenik az öröm is. Tehát nyugodtan fogalmazhatnánk úgy, hogy
a szellemi úton járásnak az egyik fokmérője az öröm.
Massimo
Scaligero, Rudolf Steiner egyik követője így ír a könyvében: „A tiszta
öröm által megismerhető az Isten.” Hiszen a tiszta örömnek Isten a
forrása, ezért az egy lépés lehet Isten felé, egy szál, amelyen
keresztül maga az Isten megismerhető. Steiner így fogalmaz: „A szellem
sohasem fejezi ki magát komor arcban. A komor arc, amíg meg nem
tisztul, egoitás kifejeződése.” Ha valaki elindul a szellemi úton,
törekszik a szellem felé, akkor annyi ajándékban részesülhet,
amelyeket, ha tényleg felfog és tapasztal, akkor a komorság csak akkor
jelenhet meg, ha még erősen ott van az egoizmus a lélekben, illetve ha
az ember nem képes másokkal együtt örülni. Az egoizmus leküzdése révén
az ember egyre inkább képes örülni mások örömének is, egyre inkább
képes örülni olyan dolgoknak is, amelyekből neki személyes haszna nem
származik. Így függ össze az egoizmus leküzdése és az öröm erőinek
növekedése.
S van egy másik idézet Steinertől: „Ha az emberiség
megfelelő módon fogadja be a szellemtudományt, akkor visszakapja az
igazi örömöt, amely egyszersmind a mélyreható egészség forrása is.” Itt
egy nagyon fontos dologra mutat rá Steiner: amíg az ember nem érez
felemelő, tiszta örömérzetet, miközben szellemtudománnyal foglalkozik,
az jelzés számára, hogy még nem megfelelő módon fogadja be a
szellemtudományt. Amikor pedig a szellemi tanítások befogadása
megfelelő módon történik, az tiszta örömérzettel jár együtt. Az ember
azt remélheti, és azt élheti, hogy karácsonykor – és az egész év
folyamán – képes legyen azt a szent örömet felébreszteni a lelkében, és
azt az örömet táplálni és ébren tartani, amelyet a pásztorok is, és a
királyok is éreztek, amikor megtudták Jézus megszületését.
Váradi Tibor karácsonyi előadása nyomán Megjelent a Manifesztum 31. számában.
|