A 2. asztrális szirom – Akaratkontroll

„Ahogy a gondolkodás hullámai kiszabadultak, elkezdte az akaratát is kiszabadítani, amely túl sokáig volt ugyanabba az igába fogva… ”
Ch. Morgenstern

Az előző gyakorlatra építve (gondolatkontroll – lásd előző számban) a következő lépés az lehet, hogy a tanítvány cselekedeteiben is ugyanolyan következetes legyen, mint gondolataiban. Célunk a cselekedetek ellenőrzése, hiszen minden tettünk hatással van a mindenségre (a karma a sorssá vált tett összessége!)

„Ha a tanítvány valamit cselekedett, akkor a következő cselekedetét aszerint viszi véghez, ahogy az az elsőből következik. ”
Rudolf Steiner

A tudati lélek korában kiemelt feladatunk gondolatainkért, érzéseinkért, cselekedeteinkért felelősséget vállalni, irányításukban, végrehajtásukban éberen jelen lenni. A Szellem a gondolkodásban ébren van, az érzelmekben álmodik, az akaratban alszik. E meditáció célja éppen a magasabb Én-erőkkel az akaratvilág tudatos ellenőrzését gyakorolni.

A gyakorlat a nap előre meghatározott órájában, egy saját, belső szabadsággal kiválasztott tett végrehajtásából áll. Az ember lassan eljut oda, hogy úgy tudja „megparancsolni” magának a cselekvés idejét és módját, hogy az pontosan, időben sikerül is. Próbáljunk egy olyan cselekvést kigondolni, amit korábban mindennapi életünk során nem hajtottunk volna végre. A gondolatkontroll során is a belső elhatározás szilárdságát igyekeztünk megtartani, a külső világ befolyásaitól (tevékenységek, napszak, évszak, korszak) függetlenül. Ez az önállóságból fakadó függetlenség a belső erőből kialakított, vállalt szabadság. Ha nem a külső élet kényszerít bennünket a végrehajtásra, akkor a szabadság áthatja akaratvilágunkat. Mindennapi életünk során szembesülünk tetteink következményeivel (feltéve, ha felvállaljuk azokat!), s ekkor – jó esetben – feltesszük a kérdést: Mi indított tettre? Vajon szokásrendszerünk automatizálódott sémái hajtottak-e cselekvésre, vagy szabad döntésünk eredményeképpen valósultak meg tetteink?

Ezt a kiválasztott, nem hétköznapi, de kezdetben lehetőleg jelentéktelen tettet hajtsuk végre, és tegyük napi kötelességünkké (például adott időpontban fél lábra állunk). Bizonyos idő után aztán csatlakoztassunk ehhez egy másik hasonló tettet, majd egy harmadikat és így tovább. Tűzzük ki egy (vagy több) cselekedet végrehajtási módját és pontos időpontját. Hajtsuk végre az előirányzott időben, és vizsgáljuk meg, hogy ez hogyan sikerült. Betartottuk-e percre pontosan az időt? Csak a gyakorlat végrehajtása után nézzük meg az órát! Ha nem sikerült, rögtön határozzunk meg egy új időpontot a gyakorlat pótlására. Háromnál többször viszont már nem érdemes próbálkozni. Fontos, hogy a kiválasztott tevékenység lehetőleg bárhol véghezvihető legyen, ezért egyszerű dolgot válasszunk (például kisujjainkkal érintsük meg szívünket). Kerüljük a szokásos, rutinszerű cselekvést (például fogmosás), illetve lehetőleg azokat is, amelyeket amúgy mindenféleképpen elvégeznénk a nap folyamán (például postaláda kiürítése, takarítás stb.). Ne válasszuk mindig ugyanazt a tettet, az időpontot pedig ne kössük a mindennapi rutinhoz (például ébredés, étkezések, munkaidő vége). Ez a gyakorlat megerősíti az akaratot, és segít legyőzni az elégedetlenséget és a nyugtalanságot. A stabilitást, megelégedést csak önmagunkban lelhetjük meg, ennek csak saját lehetőségeink szabnak feltételeket. Arra törekedjünk, amit el is érhetünk! (Az önismeret szükséges velejárója a szellemi úton való haladásnak!)

A gyakorlat megvalósítása

1. Mindig hordjunk magunknál egy órát!
2. Az elhatározás: reggel meghatározom magamnak a cselekvéseket és a hozzájuk rendelt időpontokat.
3. A parancs: „10:12-kor felállok és mélyet lélegzem!” stb.
4. Naponta három-öt gyakorlat elegendő (kezdetben az elmulasztott tettek pótlására az ismétlések szükségesek, hagyjunk rájuk időt!).
5. Esetleges sikertelenségek előfordulhatnak; figyeljük meg, mi befolyásolja, mi okozza ezeket. Mulasztás esetén rögtön a helyszínen határozzunk meg egy új időpontot az ismétlésre.
6. Az első időkben segítségül szolgálhat az utasítások írásbeli lejegyzése.

„A cselekedetkontroll úgy kezdődik, hogy az ember hozzáfog valamit rendszeresen megtenni, amire a mindennapi életben addig nem jutott volna ideje.” Célunk az idő múlását uralni, oly módon, hogy az órát (belső óránkat) az újonnan kialakított időérzékünkkel percre pontosan be tudjuk állítani. Ezáltal aktív, alkotó cselekvőkké, az időfolyamatok részeseivé válunk, s nem folynak ki kezeink közül pergő homokszemekként a pillanatok. Az elhatározott feladatok pontos kivitelezése persze nem sikerülhet egyformán minden helyzetben és pillanatban. Figyeljük meg, melyek azok a körülmények, amelyek akadályt jelentenek, vagy a könnyebb kivitelezést segítik. Ezek lehetnek:

– fizikai szinten: fizikai vagy szellemi munkát végzünk; szabadban vagy zárt helyiségben vagyunk stb.
– éteri szinten: a cselekvést aktív vagy nyugalmasabb napszakban, munkahelyen vagy szabadidőnkben hajtjuk végre; egészségesek vagy betegek vagyunk stb.
– asztrális szinten: milyen a pillanatnyi lelkiállapotunk; erős koncentrációt igényel-e a helyzet (például értekezleten, írás vagy játék közben végezzük a gyakorlatot) stb.

Megfelelő végrehajtás esetén a kialakuló éteri áramlást zúgó vízáradatszerű érzésként ragadhatjuk meg, amely a fejtől a homlokon keresztül a szívhez, s onnan a felsőtest egészébe áramlik, TETT-re-KÉSZ-szé formálva minket. A folyamat hatásaként kiszabadíthatjuk magunkat a külső idő malmából, s időt teremthetünk. Megtanulunk uralkodni saját akarati impulzusainkon, és kezünkbe veszzük éter-testünk (időtestünk) testünk tevékenységét. Akarati tevékenységeink új alapokra helyeződnek, tetteinket nem ragadja el az idő árama.

„A XXI. század embere aktív, cselekvő, tevékeny és egy helyben rohan!” Ehhez képest az időben két végletes hatás tud érvényesülni: az események siettetése a dolgok idő előtti megvalósulását eredményezi; ennek ellentéte pedig a túlzott lassúság, a folyamatok kibontakozásának visszahúzása. Az ahrimáni hatás a jövő dolgaiba vezet – azzal foglalkozva nem válunk a jelen pillanat éber részeseivé. A luciferi befolyás viszont a múlt történéseivel köti le a figyelmünket, így akadályozva meg minket abban, hogy a „most”-ba lépjünk. A „rossz” tulajdonképpen nem más, mint a nem megfelelő térben és időben megvalósuló „jó”. Amikor jelen vagyunk, térben és időben a középpontban – ahol a múlt és a jövő eggyé válik -, átélhetjük a végtelenség érzését. Ekkor az idő megáll, kitárul, kitágul. Feladatunk tehát, hogy Lucifer és Ahrimán hatását kiegyenlítve megvalósítsuk a két pólus közepét – az időben megtapasztaljuk a végtelenséget, a térben pedig az időtlenséget!

A múltban átélt tapasztalatok, helyzetek jelenvalósága befolyásolhatja a „most” pillanatának átélését; visszahúzó erejükkel korlátozhatják választásunkat (hozzájuk menekülünk megoldásért emberi játszmáinkban, ösztönös reagálásainkkal). Ha cselekedeteink irányításába „belealszunk”, ha csak „kívülállóként” vagyunk jelen, a dolgok nem bennünk és általunk, hanem maguktól történnek, azaz csak átfolynak rajtunk. Választható azonban ehelyett egy másik út is, amely kreatív, egyéni tanulási-tapasztalási lehetőségként éli meg a pillanatnyi helyzetet, s a folyamat adta fejlesztő aspektusokat veszi figyelembe mint építő ajándékokat. Ekkor találkozik bennünk a múlt és a jövő a jelen pillanatában! Ezt jelképezi a végtelen jele, a fektetett nyolcas középső kereszteződése is – ez a JEL-en-LÉT keresztje!

Az ember alárendeltetett az előrehaladó (kronologikus) időnek; a görögök ezt „kronosz”-nak nevezték. Van azonban egy másik, nem mérhető, „fontos” idő is: ez a „kairosz”, ami összekapcsolódik Krisztus lényével, belső Krisztus-lényünkkel. Ez nincs alávetve a fizikai idő törvényeinek, s így megáll az idő! Így fordítható át tehát a „pontos” idő „fontos” idővé. Amióta Krisztus lénye belépett a világidő történéseibe, a tér-idő hálójába (a karácsony úgy is olvasható, hogy „K-risztus A RÁCSON”!), őt követve mi is győzedelmeskedhetünk a kronosz zsarnoksága felett, és fellelhetjük saját sorsunk kairoszát, a „helyes” időpontot. Így teremthetünk időt az igazán fontos dolgokra, s ekkor elmondhatjuk magunkról: „Van időm, mert akarom!”

Tulajdonképpen az élet minden egyes pillanata szabadon választható éberséggyakorlat, ami még az ember járásában is megnyilvánul. Figyeljük meg egyszer, hogy hová helyezzük magunkat, előre vagy hátra dőlünk-e menet közben? Lábfejeink összezárulnak-e a felénk közelítő jövő előtt, vagy folyton szétnyílnak, elébe futva az eseményeknek? Emberi találkozásainkban is ennek az éber jelenlétnek kellene vezetnie minket, hogy mindenkihez, minden pillanatban mint lény a lényhez tudjunk odafordulni! (Erre a sűrű nagyvárosi életforma, a tömegközlekedés stb. egyébként is minduntalan remek alkalmat kínál, csak észre kell vennünk a találkozásokban rejlő üzeneteket!) Ráadásul a tudatos találkozási pillanat nemcsak egyének, hanem közösségek, csoportok szintjén is megszülethet. Az ehhez szükséges feltételek megteremtése érdekében végezhetünk egyfajta kollektív cselekedetkontrollt is (például időkeretek betartása az összejöveteleken, pontosság stb.), így belső erőinket rögtön egy magasabb cél szolgálatába tudjuk állítani. Végül, megfelelő éberséget kifejlesztve a pillanat iránt, a természetnek, az elementális világ lényeinek a jelenvalóságát is átélhetjük!

„Idők fordulóján a világ szellemi fénye belépett a földi létbe…” – mondta Rudolf Steiner. Mit értett vajon „idők fordulóján”? A kérdést egyéni és kollektív szinten is feltehetjük; eszerint a válasz is többrétű lesz. Egyrészt a múlt által hordozott objektív karmát Krisztus megváltó jelenléte szabad jövőválasztó erővel hatotta át! Másrészt ugyanakkor egyéni módon mi magunk is gyakorolhatjuk a legmagasabb szintű krisztusi cselekedetkontrollt, mégpedig a titkos név kimondásával: „Szeretlek!” Erre szólította fel tanítványait Jézus is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hiszen az igazi és legjelentősebb pillanat a legmagasabb lénnyel, a Krisztussal való találkozás Én-magunkban, másokban és a világban. A korszellemnek megfelelő feladat is ez: a tudatos találkozás átélése a jelen pillanatban az élő éteri Krisztussal. Vállaljuk fel tehát bátran jelenvalóságunkat, az „Én voltam” és „Én leszek” középpontjában álló „ÉN VAGYOK” keresztjét!

Gera Olga