Az ideavilág minden lét ősforrása és alapelve. Végtelen harmónia és boldog nyugalom uralkodik benne. Holt, élettelen volna az a lét, ahol fénye nem világítana, és amely nem részesülne a világ egészének életében. A világegyetem teremtésének fáján csak az jelent valamit, ami létét az ideától származtatja. Az idea az önmagában világos, magában és magával beteljesedett szellem. A különállóban benne kell lennie a szellemnek, különben lehullik, mint fáról a száraz levél és hiába létezett.

Az ember azonban különállónak érzi és ismeri magát, ha teljesen öntudatra ébred. Emellett azonban benne gyökerezik az idea utáni vágy. Ez a vágy indítja arra, hogy leküzdje különállóságát és felelevenítse magában a szellemet, a szellemnek megfelelővé váljék. Az embernek meg kell szüntetnie magában minden önösséget, mindazt, ami őt ezzé a meghatározott különálló lénnyé teszi, le kell vetnie, mert ez sötétíti el a szellem fényét. Ami érzékiségből, ösztönből, vágyból, szenvedélyből fakad, azt csak ez az önző individuum akarja. Ezért az embernek el kell fojtania magában ezt az önös akaratot, és ahelyett, amit ő akar mint egyes ember, azt kell akarnia, amit a szellem, az idea akar benne. Bocsásd el a különállóságot és kövesd a benned lévő idea hangját, mert csak az az isteni! Amit egyes emberként akarunk, az a világ egészének kiterjedésében értéktelen, az idő sodrában elvesző pontocska; amit a „szellemben” akarunk, az a centrumban van, mert a világmindenség centrális fénye támad fel bennünk; az ilyen tett nincs alávetve az időnek. Ha egyes emberként cselekszünk, akkor kizárjuk magunkat a világ működésének zárt láncolatából, elkülönülünk. Ha a szellemben cselekszünk, akkor beleéljük magunkat a világ általános működésébe. A magasabb élet alapja minden önösség kioltása. Mert aki az önösséget kioltja, az örök életet él. Olyan mértékben vagyunk halhatatlanok, amilyen mértékben kioltjuk magunkban az önösséget. Az önösség a halandó bennünk. Ez annak a mondásnak az igazi értelme: „Aki nem hal meg halála előtt, az elpusztul, amikor meghal”. Vagyis, aki élete során nem szünteti meg az önösségét, az nem részesül a halhatatlan általános életben, az nem is létezett, nem volt igazi léte.

Az emberi tevékenységnek négy olyan szférája van, ahol az ember teljesen átadja magát a szellemnek saját életének teljes kioltásával: a megismerés, a művészet, a vallás, és egy személyiség iránti szeretetteljes szellemi odaadás. Aki nem élt e négy szférának legalább egyikében, az egyáltalán nem is élt. A megismerés a világegyetem iránti odaadás a gondolatokban, a művészet a szemléletben, a vallás az érzületben. A szeretetben valamennyi szellemi erő összességével adjuk át magunkat annak, amit a világ teljesség értékes lényegének érzünk. A megismerés az önzetlen odaadás legszellemibb, a szeretet pedig a legszebb formája. A szeretet a mindennapi élet igazi égi fénye. Az áhítatos, igazán szellemi szeretet létünk legbensőbb rostjait is megnemesíti, mindent felemel, ami bennünk él. Ez a tiszta áhítatos szeretet az egész lelki életet megváltoztatja, rokonságba hozza a világ szellemével. Az ilyen legmagasztosabb értelemben vett szeretet az isteni élet leheletét viszi el oda, ahol többnyire csak a legmegvetendőbb egoizmus és tiszteletlen szenvedély található. Csak akkor beszélhetünk vallásosságról, ha a szeretet szentségéről tudunk valamit.

Ha az ember a négy szféra valamelyikében áthaladva beleélte magát különállóságából az idea isteni életébe, akkor elérte szívében csírázó törekvését: a szellemmel való egyesülést, amely az igazi rendeltetése. Aki azonban a szellemben él, az szabad. Mert minden alsóbbrendűtől elszakadt. Semmi sem kényszeríti, csak az, aminek kényszerét szívesen viseli, mert felismerte, hogy a legmagasztosabb.

Tedd életeddé az igazságot, veszítsd el magad, hogy a kozmikus szellemben találj rá magadra!

Rudolf Steiner