Bár a pszichoszomatika szó csupán a XIX. században keletkezett, a test és a lélek szoros kapcsolatát már az ókorban is ismerték. A keleti és görög filozófiában és orvoslásban évezredek óta jelen van az elképzelés, miszerint a testi és lelki tényezők együttes harmóniája hívja életre az egészséget. Ha ez a harmónia megbomlik, különböző betegségek figyelmeztetnek erre. 

Bár a pszichoszomatika szó csupán a XIX. században keletkezett, a test és a lélek szoros kapcsolatát már az ókorban is ismerték. A keleti és görög filozófiában és orvoslásban évezredek óta jelen van az elképzelés, miszerint a testi és lelki tényezők együttes harmóniája hívja életre az egészséget. Ha ez a harmónia megbomlik, különböző betegségek figyelmeztetnek erre. Az egyik leghíresebb ókori tudós, Hippokrátesz már beszélt a pszichoszomatikus szemléletről, és alkalmazta a gyógyításban, amikor az egészség legfőbb feltételének a testi, lelki és környezeti tényezők közötti harmóniát nevezte meg. Platón írta egy dialektusában, a Kharmidészben, hogy "minden rossz is, jó is a lélekből árad ki a testre és az egész emberre". "Először és legfőképpen tehát a lelket kell ápolni, ha azt akarjuk, hogy a fej is, meg az egész test is egészséges legyen." Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy az orvoslás mindig is pszichoszomatikus szemléletű volt, eltekintve az elmúlt két évszázadtól, ahol a materialista-mechanisztikus szemlélet háttérbe szorította. A "pszichoszomatika" kifejezés Coleridge-nél, a költőnél jelenik meg először 1818-ban. Komoly kutatások tárgyává azonban csak a huszadik században válik. Az elmúlt két század az embert gépnek tekintő szemléletű orvostudománya nem foglalkozott a test és a lélek harmóniájával, mégis, vagy talán pontosan ezért a népi orvoslásban tovább élt és él a mai napig is a test-lélek egységét szem előtt tartó nézet. A magyar nyelv számtalan szólással, kifejezéssel adja tudtunkra a test és lélek kapcsolatának mibenlétét, összefüggéseit. Például: nem bírom megemészteni, kiütést kapok tőle, fáj a fogam valamire stb. Ezt az ősi bölcsességet nem szabad kidobni az ablakon, bárki egy csöppnyi utánagondolással a betegségei nagy részének lelki okait felderítheti, csupán a magyar nyelvből levezethető útmutatásokat kell követnie.

A természettudományos-mechanikus szemléletbe Sigmund Freud neurózistana hozta be a lelki tényezők szerepének fontosságát. Freud a konverziós jelenség leírása kapcsán hozott fel számos példát a lelki folyamatok testi kifejeződésére. A konverzió azt jelenti, hogy bizonyos vágyak, késztetések külső vagy belső akadályok miatt nem tudnak megnyilvánulni eredeti formájukban, ezért áttevődnek az akaratlagos idegrendszer más területeire és látványos testi tüneteket produkálnak. A Freud által leírt "betegségek" valójában nem járnak anatómiai, biológiai elváltozásokkal, a tünetek csupán jelzések az elfojtott probléma szimbolikus megjelenítésére. A pszichoszomatikus betegségek hasonló módon jönnek létre, mint a konverziós tünetek. A különbség csak annyi, hogy az előbbiek sokkal inkább "keltik" szervi megbetegedés képét, mert valódi élettani, anatómiai változásokkal járnak együtt. Fontos megemlíteni két fontos kutató nevét, akik a pszichoszomatikus szemléletet mint tudományos igényű elméletet és gyógyító megközelítést elsőként rendszerbe foglalták. Flanders Dunber és a magyar származású Franz Alexander a harmincas, negyvenes években cikkek, majd 1943-ban és 1950-ben könyv formájában tették közzé kutatásuk eredményeit. A fent említett szerzők a tudattalan lelki konfliktusok mellett a betegségre hajlamosító személyiségszerkezetet tartották a fontos, meghatározó tényezőnek. Például leírták a fekélyre (ulcus) hajlamosító személyiséget. Ugyanúgy személyiségtényezőkkel és más pszichológiai okokkal magyarázták az asztma, a colitis ulcerosa, magas vérnyomás vagy a rheumatoid arthritis kialakulását is.

A pszichoszomatikában számon tartanak hét betegséget, melyekről először bizonyosodott be a természettudomány számára kutatások segítségével, hogy kialakulásukban és fenntartásukban a lelki tényezők komoly szerepet játszanak. Ezeket nevezik a hét szent betegségnek: az asztma, a magas vérnyomás, gyomorfekély, pajzsmirigy túlműködés és krónikus sokízületi gyulladás, neurodermitis, vastagbélgyulladás.

Engel definíciója szerint (1977) a bio-pszicho-szociális szemlélet egy olyan tudományág alapja, mely a beteg biológiai, pszichológiai és szociológiai tényezőit egyaránt figyelembe veszi, mind a gyógyításban, mind a betegségek vizsgálatánál. Ezáltal kimondhatjuk, hogy nincsenek "külön" pszichoszomatikus problémák, a pszichoszomatika nem egy megközelítés a sok közül, hanem csak egységes szemlélet létezhet az orvostudományban, és az a pszichoszomatikus!

"A gondolatvilág és a test nem elválasztható."
Dr. Chopra

A magatartástudomány "stresszelmélete" hatékony szemlélet a bennünk zajló testi és lelki folyamatok megértése szempontjából. Eszerint az egészség a test és lélek közötti kényes egyensúly fennmaradása. A különböző ingerek, melyek minket érnek, alkalmazkodásra késztetik az egész embert. A legtöbb esetben ez sikeres, de bizonyos helyzetekben nem sikerül az egyensúlyt megtartani, egyensúlytalanság lép fel. Bár a szituáció a homályba veszhet, a test és a lélek emlékszik az átélt traumára, és érzékenyebbé válik minden hasonló helyzetre. Ez az érzékenység hasznos reakció, hiszen a szervezet "érezve" az egyensúlytalanságot, törekszik azt meg szüntetni. Ha érzékenyebbek vagyunk az adott helyzetre, akkor könnyebben észrevesszük, és talán változtatunk valamit. Sajnos a legtöbb esetben nem teszünk semmit a helyzet megoldása érdekében, és minden újabb stresszes szituáció egy újabb "érzelemcsomagot" tesz az eddigiek mellé. Mivel az információkat nem időrendben tároljuk, ha nem asszociációsan, vagyis összefüggéseiben, ezért az új helyzet az emlékek közül minden hasonló eseményt megidéz a hozzájuk tartozó pozitív és negatív érzésekkel együtt. Emiatt fordulhat elő, hogy valaki egy összetört tányér miatt dührohamot kap, vagy ha rálépnek a lábára, leüti a "vétkes" ártatlant. A mindennapi szóhasználatban: ez az utolsó csepp a pohárban. A modern civilizált életforma folyamatosan termeli ezeket a helyzeteket, melyekben a testi és lelki egyensúly csak igen nehezen tartható fenn. Nem véletlenül hívják ezen pszichoszomatikus tüneteket civilizációs megbetegedéseknek.

Lényeges egyéni különbségek vannak az emberek között a különböző helyzetekre adott válaszok tekintetében. Nagyrészt ezt a fent említett elv alapján az előző helyzetekre adott válaszreakciók befolyásolják. A reakcióink túlnyomó többségét a szüleinktől, közvetlen környezetünktől tanuljuk. Ha egy stresszhelyzetet túléltünk (szó szerint és átvitt értelemben is) egyfajta viselkedésformával, akkor ehhez ragaszkodni fogunk, még ha a későbbi helyzetekben nem is válik előnyünkre. Mintha visszacsúsznánk a múltba, a gyermekkorba. Ezt hívják regressziónak. Konkrét példát hozva, ha egy csecsemő bömböl, mert valami baja van, például éhes, ez egy teljesen helyénvaló reakció lehet a részéről. Így képes kifejezni magát a külvilág számára. Ha egy felnőtt ember kezd el bömbölni, mert éhes, vagy mert nem kapja meg a neki tetsző autót, akkor ez egy regresszió, visszacsúszás. Érzelmi szinten nem nőtt ki a gyerekkorból. Fontos felfigyelni, azokra az életterületekre, ahol nem tudunk "felnőttként" viselkedni, ahol az igazi megoldásra való törekvés helyett csupán elmerülünk érzelmeink hullámai között.

A kineziológia megfogalmazása szerint az eddig elmondottak összefoglalhatóak egy kifejezéspárosban: van választásunk/nincs választásunk. Ha a múltbeli tapasztalataink fel nem oldott problémáink, rossz válaszreakcióink, káros szokásaink befolyással bírnak a jelen helyzetben, akkor és ott elveszítjük választásunk, "csökken a szabadságunk", tulajdonképpen mi magunk válunk magunk akadályává. A választás visszaadásával újra egységben lehetünk a világgal és önmagunkkal. Ez esetben meg tudjuk valósítani a megfelelő hely/megfelelő idő elvet, vagyis mindig azt akarjuk tenni, ami akkor a leghelyesebb az egész kozmosz számára.

Érdemes felismernünk, hogy minden helyzetben van választásunk. A tudat képes kitörni az emlékek bilincséből. Azt a gondolatot kell csupán élővé tennünk magunk számára, hogy minden lehetséges. Elképzelhető, egyik kiút rosszabbnak tűnik, mint a másik, de akkor is eldönthetjük, melyik úton megyünk tovább. Saját magunkat pedig tiszteljük annyira, hogy a választásunkat elfogadjuk, és nem hőzöngünk ellene, nem teszünk keresztbe a magunk választotta úton, hanem igyekszünk a legjobban csinálni, amit elhatároztunk.

Az elfogadás elég lényeges eleme mindenféle döntésünknek és reakciónknak. Amennyiben elfogadjuk a helyzetet, nyitottá válunk, és a megoldási lehetőségek belénk tudnak áramlani. Ha elutasítással élünk a helyzettel szemben, akkor ezzel elzárjuk magunktól képességeink java részét, így csökkentjük esélyeinket a helyes válasz megtalálására.

A két agyfélteke szerepéről is fontos néhány szót ejtenünk. A bal agyfélteke képviseli a logikát, analízist, míg a jobb a megérzést, kreativitást. A kettő együttes működése révén vagyunk teljesen képességeink birtokában. Számos stresszhelyzetre adott válaszreakció "szétkapcsolja" az agyféltekéket, vagyis akadályozza a két agyféltekét összekötő idegpályán (corpus callosum) az információ áramlását. Ha valamelyik agyfélteke "nem kap szerepet" a döntésben, a helyzetre adott válaszban - a mai korban általában a jobb -, akkor az egyensúlytalanság kialakulása szinte biztos.

A következő cikkek valamelyikében részletesen lesz szó a két agyfélteke működéséről és a pszichoszomatikával való kapcsolatáról, most elöljáróban csak annyit, hogy a végtelenjel nagyszerű segítség a két agyfélteke összhangjának visszaállításában és megőrzésében. Lehet rajzolni a levegőbe, papírra, vagy akár elképzelni. Leírhatjuk a vállainkkal, a csípőnkkel vagy a lábainkkal, és még számtalan módon.